Film Színház Muzsika, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-53. szám)
1972-12-09 / 50. szám
Szegedi Nemzeti Színház Például Caius Caius Martius Coriolanus, a sértett hiúságában hazája ellen forduló római, a vak dühében önnön dicstelen vesztét siettető tragikus sorsú győzedelmes vezér története számos drámaírót megihletett már. Révész Gy. István is őt, Róma hősét és árulóját állította drámája középpontjába. De ebben a darabban nem a látványos vég, a seregei élén, bosszúra szomjasan Rómára támadó vad katona belső összeroppanása áll a cselekmény előterében. Révész Gy. Istvánt a vég helyett a kezdet érdekli: az első lépések azon az úton, amely törvényszerűen vezette Caiust, a Rómáért hadba induló vitéz katonát Róma ellen. Nem Coriolanus tragédiája érdekli, hanem Caius Martius, aki városokat legyőzve, Coriolit leigázva, a Coriolanus névvel felékesítve már elfeledi azokat a célokat, amelyek egykor harcba vezették. Példázat ez a darab, a jogos és jogtalan erőszakról, a saját erkölcsi alapját leromboló hatalom, jellemet őrlő mechanizmusáról, a céljuktól elszakadt, öncéllá terebélyesedett eszközökről szóló, tanulságos példabeszéd. Példázatként jelenik meg a színpadon is: vizsgára készülő diákok idézik fel, játékosan, majd egyre jobban belelendülve, a hajdan volt, ellenségektől szorongatott kis Róma történetét, hogy az erőszak jogáról és a jogos erőszakról szóló vitában Caius története szolgáljon intő példaképpen. Caius számára még Róma nyugalma, a polgárok békés gyarapodása a cél, amelynek eléréséhez egyedüli eszköz a háború. Coriolanus életének már csak a háború, a győzedelmes, hódító háború a célja, amelynek érdekében megengedhetőnek tartja, hogy lemészároljanak, rabszíjra fűzzenek római polgárokat. De hogyan lett a nemeslelkű Caius lelkében Coriolanussá? Erre keresnek magyarázatot a szereplők, önmaguk, s a közönség számára is. A történelmi példázat gondolatilag hibátlanul felépített íve dramaturgiailag korántsem áll erős pilléreken; a szerzőt tragikus halála megakadályozta abban, hogy elvégezze művén a végső simításokat. A játékos keret s a történelmi közeg nem kapcsolódik szervesen egymáshoz, a mai kérdésekre adott, történelmi gúnyába öltöztetett, de ízig-vérig mai válaszok túlságosan teoretikusak, az elrendező elvből, s nem a játékból fakadnak. Sok a szerkezeti, aránybeli bizonytalanság. De a darab hibáit, szerencsére, sokban korrigálja az előadás: felszínre hoz sok mindent, ami csak mint lehetőség rejtőzött az írott szövegben. Sándor János rendezése a dráma lényegéből indult ki, amikor arra törekedett, hogy szintézist teremtsen a kérdező ma, s az antik példa között. Felhasználta az avantgarde színházak eszközeit, de szigorú ökonómiával: a fizikai jelenlét látványos fitogtatása, a tömegek mozgatásának hatásos kavalkádja helyett csak annyit, amennyi a darab gondolatait szolgálja. Az öncélú sokkolás, látvány és hatás buktatóit sikerült elkerülnie. Már a díszlet — Gyarmathy Ágnes munkája — megteremtette a lehetőségét annak, hogy a dráma két síkja között szintézis szülessen. A Móra Ferenc Múzeum újságokkal letakart, stilizált lépcsősora naturális valóságában a sütkérező-tanuló diákok paradicsomát, antik formáival viszont Rómát idézte; térformáló szerepe, attraktív jelenléte hozzásegítette a rendezőt ahhoz, hogy szinte csak a szereplők mozgatásával hatalmi és társadalmi erőviszonyokat fogalmazzon meg, s a mozgások irányával jelezze a társadalmi és emberi változásokat. Sándor János mindvégig következetes volt abban is, ahogy az antik példázatban érzékeltette a mai tudást és indulatot. A szereplők gesztusaival, mozdulataival, azzal, hogy a szenátus elé gyülekező tömeggel a Bunkócska dallamát fütyülteti, felsorakoztatta a történet mögé mindazt, amit itt és most egy diákfiatal demokráciáról és diktatúráról, önkényről, jogról, történelemről és forradalomról tud és érez; ez a szintézis, ha a mű alapvető dramaturgiai hibáit nem is szüntette meg, elevenné tette azokat a dialógusokat is, amelyeket csak a példázat száraz logikája tart össze. A játékon belüli játék, a rendkívül pontosan megtervezett színpadi mozgás következtében az előadás igazi főszereplője maga az együttes, amely minduntalan változva körülöleli, kiemeli, magába olvasztja és önmagából szakítja ki az egyes szereplőket, hősöket; az együttes, amely hol had, hol szenátus, hol tömeg. A Janka Béla megformálta Caius Martius hitelesen felépített belső átalakulása, e kitűnő színészi teljesítmény, a többiekkel való együttlélegzésben nyeri el igazi értékét. Csakúgy, mint a többi, minden dicséretet megérdemlő színész, Melis Gábor, Tolnai Miklós, Mentes József, Déry Mária, Ujlaky Károly, Jachinek Rudolf, Simon Péter s a többi fiatal színész játéka. Csik István Hitvese búcsúztatja a hadba induló Caiust (Martin Márta és Janka Béla) (Hernádi Oszkár felvételei) .