Film Színház Muzsika, 1973. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-25 / 34. szám

BESZTERCEI PÁL: Pettyes voltam HORVATH PAL: Árkon át... Életem legszebb éveit töltöttem Miskolcon. Az 1949-től 1954-ig terjedő idő nemcsak a színház, ha­nem az én életemben is hőskornak számít. Mind a mai napig nosztalgia él bennem Miskolc után, szün­telenül visszakívánom az ott töltött időt .Talán azért mert fiatalok voltunk? Lehet. No meg sok jó szerep is követ­te egymást, s nem utolsó­sorban az, hogy az ember szinte tapinthatóan érezte a város, a közönség szerete­­tét. Igaz, rengeteg nehéz­ség is adódott, de ezeket végtelen nagy szeretettel és odaadással győztük le. So­kat dolgoztunk, nemegy­szer magunk építettük fel a szükséges díszleteket, de nem bántuk, mert szá­munkra csak a színház volt a fontos. Egy színész életében leg­feljebb egy-két olyan sze­rep akad, amely ha szóba kerül, arról a közönség rög­tön az ő személyére asszo­ciál. Nos, nálam ezt a sze­repet a Pettyes jelentette. Felejthetetlen szép élmény volt számomra. Valahogy nagyon jól összejött itt a kettő, a szerep és az em­ber. Mármint én. Mert be kell, hogy valljam, sohasem voltam Szkander bég, vala­miféle harcos egyéniség, hanem ugyanolyan elesett, kisember, mint a hajdani Pettyes. Tulajdonképpen még ma is „pettyes” va­gyok. S ahogy ismerem ma­Görög Mara és Besztercei Pál a Pettyesben gam, már mindvégig az is maradok... A miskolci évek alatt sok-sok derűs pillanat Is akadt. Egy alkalommal pél­dául — amikor a Csínom Palkót mutattuk be — az egyik kóristának is ju­tott egymondatos szerep. Be kellett rohannia a színpad­ra és a Tyukodit alakító Pethes Ferencnek rémülten azt kiabálni, hogy „Tyuko­­di pajtás, jönnek a laban­cok!” Nos, a fiú berohant a színpadra, s izgalmában azt ordította, hogy: „Tyukodi elvtárs, megjöttek a laban­cok!” Egyik reggel a Luxem­burg grófja című ope­rettet kezdtük próbálni a színpadon, amikor megszó­lalt a megafonban egy iz­gatott hang: „Pillanat tü­relmet kérünk, Horváth Pajának kislánya született”. A próba leállt, s én senki­hez egy szót sem szólva, a következő pillanatban át­ugrottam a zenekari árkot, s a széksorokon keresztül­törve rohantam egyenesen a kórházba. Ez a legizgal­masabb emlékem, ami a miskolci színházhoz fűz. De van más felejthetetlen em­lékem is: az ott uralkodó kollektív szellem, amit — meggyőződésem — az álla­mosítást követő bonyolult órák, a régiből az újba való átállás, az útkeresés nehéz­ségei termeltek ki. Agárdi Gáborral Miskol­con kötöttem egy életre szóló barátságot. Ö már gyakorlott táncos-komikus volt, amikor a Szabad szél­ben ránk osztották a két matróz szerepét. Agárdi volt Philip, én pedig Foma. (Azóta is így nevezzük egy­mást, ha találkozunk.) Agárdi rengeteget segített akkor nekem, neki köszön­hettem ezt az első táncos­­komikusi sikeremet. George Sten alakját a csodálatos Tímár József formálta meg, akit végtelenül nagyszerű embernek ismertem meg, aki úgy tudott a kollégák­nak, s nekem is segíteni, hogy soha nem tette magát a „dolgok elejére”. Szinte észrevétlenül tudott életre szóló szakmai tanácsokat adni.. . És végül még egy „ked­ves” emlék. Elhatároztuk, hogy mi, színészek átépít­jük a színház egyik hátsó traktusát, hogy kényelme­sebbé tegyük az öltözőket, s egy újonnan felhúzott fal segítségével megszüntessük az öltözőfolyosókon ural­kodó szüntelen huzatot. Mikor elkészült, büszkén szemléltük művünket. Egy­szer csak megszólal György Laci kollégám: „Nézzetek csak oda, annak a falnak az éle mintha affektálna egy kicsit!" Odanéztünk, jobban szemügyre vettük, s rá kellett jönnünk, hogy tényleg affektál. Mert hogy enyhén szólva hullámosra sikerült. SÁNDOR IVÁN: Aranyfüstben régi miskolci társulatok anekdo­táit előbb ismertem meg, mint a színházat. Ezekben az anekdotákban a küzdelmeket mindig eltakarta a nosz­talgia, az aranyfüst. Azt hiszem Ladányi Ferenc mesélt nekem először a miskolci színházról, ilyen mindent megszépítő emlékezés­sel, az újabb legendák közül pedig leg­inkább Pécsi Sándor történeteit őrzöm, aki a felszabadulás éveiben került a színházhoz. Valóban különös színház lehetett a miskolci. Én is ilyennek ismertem meg. Másfél évtizede láttam itt először elő­adást, egy fullasztó meleg, roppantul kicsi, falusi mozira emlékeztető helyi­ségben, vagy inkább a vidéki cirkusz-14 sátrak voltak ilyenek, a kőfalak meg­ereszkedett sátorponyvaként mozog­­fii látszottak egész előadás alatt. Né­mi aggodalommal utaztam le az egyik következő előadásra, de a színház idő­közben várkastély méretűvé nőtt, fel­vonóval, rengeteg lépcsőházzal, elején bemegyek-végén nem tudom hova ju­tok ki helyiségekkel, több családnak összkomfortos lakhelyül alkalmas iro­dákkal, tágas páholysorral, világító berendezésének pultja pedig azokra a hatalmas orgonákra emlékeztetett, amelyeken Bach-muzsikát játszanak a templomokban. És termekkel, rengeteg teremmel — mintha csak arra vártak volna, hogy otthont adjanak a másfél százados emlékeknek. esőbb egy ilyen termet közelebbről is megismertem, néhány hétig itt próbálták Tiszaeszlár című drámámat. A múlt századi perben én arra a kér­désre kerestem a választ, hogyan jut el az ember odáig, hogy a legnagyobb meggyőződéssel tegye azt, ami saját meggyőződése ellen van, arról írtam, hogy ez miért vállálhatatlan maga­tartás. Ennyiből is látható, hogy drá­mám témája bizony komor volt, leg­alábbis elég tragikus ahhoz, hogy ez­úttal feleslegesnek tartsak többet mon­dani róla. Abban az évben négy új magyar darab ősbemutatóját hirdették meg Miskolcon: Németh László Puskin­­drámája. Gyárfás Miklós Johannája, Hubay Miklós színészjátéka, és az én munkám került színre. Készen volt mind a négy darab, ki volt jelölve a négy bemutató időpontja. Még évad előtt, júliusban leuiaztunk Gyárfás Miklóssal Egerbe. Lendvay igazgató akkor egyesítette a miskolci és az eg­ri színházat, az állomáson várt ben­nünket, most megtudom, mit jelent \

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék