Film Színház Muzsika Évkönyv, 1973
Sütő András: Tamási Áron idézése
SÜTŐ ANDRÁS Nemcsak a műve: Farkaslakán a * két cserfa között maga Áron is az útba van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is — elkerülhetetlenül. Mint akármifajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága — hogy teste ide hozassák —, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve épp ezen az úton. Székelyudvarhely kapujában találkozott a mi keserves kívánságunkkal. Az ilyesmi megeshet véletlenségből is. Áron, amilyen hindu-hallgatag volt, végrendelkező szavaiból — a temető-metropolisok káprázatában — kihagyhatta volna a szülőfalu nevét. Az ordas fogalom bölcsőmelegét — mint annyiszor a mi szívünkben is — lehűthette volna a félreesettség magánya. Nevünket a nagyvilág a Nyikó mentén nemigen keresi. Annyi baj legyen, amúgy sem ért hozzánk. A dolgaink pedig éppoly bensőségesek, akár az Áron gondja volt. A nyugvóhely esetlegessége így társul ahhoz, ami reánk nézve törvényszerű: felvértezni magunk az örökséggel, mit a legnagyobbak az utunkba tettek. Köztük Tamási Áron is még életében vele jártam itt először, annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombélit, amelynek sanyarú sorsából új mítoszként világlott föl a megmaradás etikája: pusztító erők szorításában az ábeli túlvészelés sikoly kacagása; ez a megjátszott könnyedségben, örökös talpraugrásában is görcsös, véres körmű viszszakapaszkodás a meglódult földre, „mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel”. Az erdőrengeteges havasokat persze, meg a szarvasokat és színes tollú madarakat a költő szava hozta ide a közelbe, kinek-kinek az ablaka alá. Majdnem hogy csalogatásképpen. Hiszen a táj, ahol Bölcső és bagoly vándora vidám mezőket és honosságot ígér, inkább szegényes, mint pompázatos. Az annyiszor megénekelt szép ruha rajta: vigasztaló ráadás, egy tündért két otthonteremtő babusgatása a mindenkori ki- és elvándorló szándék enyhítése végett. Ignes nénjével szilvapálinkát iirítunk, szalonnáztunk, mesélgettünk. Vagyis az otthoniak vették számba az életüket, mi leginkább hallgattuk őket. Áron fenséges, de éber nyugalommal, aminek rianásait — ha keserűségbe fordult a szó — a mókustermészetű szemöldökével jelezte, jómagam pedig, a farkaslakiakkal egyazon fazékban főzetve, csöndes zubogással, gázfelhőket vetve. Ilyenformán: „Hát maguk ezt miért tűrték el?” „Akkor tehát ennek is utána kellene nézni” — nyújtotta felém Aron a kicsi szék gondját is, sánta unokaöccsének panaszát, miszerint az ülőalkalmatosságok készítéséhez nincsen iparengedélye. Ezt én — későbben — változatos instálásokkal a tartományi szerveknél megszereztem neki, amiből aztán újabb galiba támadt: egy kisebbfajta gólesz, ide-oda vándorlás a szomszédos tartományokban, míg egyszer valahol Keresztúr tájékán elakadt a vállalkozás. Egy őrmester csapott le rá és a szállítmányra. — Minek a sok kicsi szék? — Hát ülni... — Eltalálta, mert én magát most leültetem, legalább kilenc hónapra. A székeket elkobozták, s a farkaslakiak lóhalálában Áronnak újabb üzenetét hozták, hogy az iparengedélyhez próbálnám meg visszaszerezni most már a mester szabadságát is. Újabb látás-futás, majd azután a nagy ijedelemre másfajta, szerényebb vállalakozás tervét borítottuk: készítsen inkább a farkaslakiaknak ablakkeretet, madáretetőt, abból tán nem lesz baj. Odakint rigó szólt az ághegyen, s idebent a deszkává lett fenyőfa — a poézisből sorsba váltó természet — várta a szavunkat. Az íróit. Aminek Áron a módját — a maradandót — mindig megtalálta. A mindenkoron elkobzott kicsi székek deszka-anyagából ácsolta magának Jákob-létráját — már a húszas években is — olyan magaslatok felé, ahol a népsorsban küszködő gond a szabadságot vélte megtalálni. Farkas laki napjaiban a mezei bogarak, pillangók életét is tanulmányozta, ki tudja mihez kellett az neki. Bizonyos, hogy nem holmi négykézláb járó füvészhajlam dolgozott benne. Naplója szerint — aminek feldolgozását, kiadatását Tímár Mátétól várjuk mihamarabb — figyelmét e röpdöső lények szárnya kötötte le: a bokáig érő mikrokozmoszban saját szárnyas természete, amivel nem egy bírálójának oly sok fölösleges gondot okozott. (Okoz mai napig is olyasféle aggodalomként, miszerint talán érdemén felül értékelnék őt. Istenem! Az irodalom nem óvodai közétkeztetés, ahol is a kicsik joggal bömbölhetnek, hogy zsemlekása-adagjuk keszegebb a nagyobbakénál.) Más alkalommal, egy nyári napon elballagtunk a temetőbe is. Leróttuk kegyeletünket az ősök sírjánál. A szándék s az indulás, Áron hunyorgó nézelődése: a már ismerős Itt van már az énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban Jégtörő Mátyás és Tündöklő Jeromos. Súlyosan lépeget utánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus. A kőbe költözködés metamorfózisában levetik tündéri könnyedségüket, eljövendő szerepük szerint, a súlyos anyaghoz Tamási Áron idézése