Film Színház Muzsika 1974. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-22 / 25. szám

Bemutató a Komárnói Magyar Területi Színházban Peti kalandjaiA Komárnói Magyar Te­rületi Színház gyer­mekdarabot mutatott be, Sámándi Pál Peti kaland­jai című mesejátékát. Nem kicsiny a szerző vállalt fel­adata, feltérképezni, meg­tudni, hogy a mai gyer­mekü­ekben a régi, vagy a modern mesefigura jelent nagyobb vonzóerőt. János vitéz, vagy a modern űrpi­lóta, a megszelídített, de azért seprűnyélen lovagló Boszorkány, vagy a tévé fogmosó Macija. Az író vá­lasza: együttesen. A cselek­mény változatos, fordula­tos, a Mesemúzeum figu­ráinak nemcsak a régen megélt kalandok adnak hi­telt, de az a bajtársiasság, áldozatkészség is, amellyel az iskolában igazságtalanul bajba jutott kisfiút Lekvár Petit segítik. Az összetarto­zás vidámsága egy kicsit az Óz-filmet is asszociálja. Dénes Margit kitűnő dal­szövege és muzsikája min­dig a szituációból fakad, a cselekményt lendíti tovább. Csongrádi Mária a Déryné Színház rendezője állította színpadra a dara­bot vendégként. Szeme előtt tartva Sztanyiszlavsz­kij tanácsát: „a gyerekek­nek úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, csak még jobban”. Színes, de egy pil­lanatig sem tolakodó ötle­teivel ritmusosan pergeti az előadást, hagyja, hogy a mese „eljátssza” magát, de lehetőséget teremt arra is, hogy a gyerekek irányít­hassák a cselekményt. Kü­lön szólnunk kell a rendező játékmesteri munkájáról. A prózához szokott, drámá­kon érlelődött együttes fel­szabadultan játszik, ottho­nosnak tűnnek az ének és tánc területén is. Varsányi Marika Lekvár Peti szerepében telitalálat. A fiatal színésznő kedve­sen, játékosan, élte a cse­lekményt. Dráfy Mátyás mackós bájjal hatott Já­­nos vitézként, Bugár Béla jó ritmusban játszó űrpiló­ta, Udvardi Annának szí­nes és hatásos játékával sikerült megnyerni a gyer­mekek rokonszenvét, a két­balkezes Boszorkány szere­pében. Benes Ildikó kicsit affektáló, de jólelkű fog­mosó Maci, Zebulon és Dorka távoli, de nem ér­demtelen leszármazottja. Tóth László Dirr-durr cir­kuszigazgató szerepében egysíkúbb, inkább rutinjá­val hatott. Lágy pasztell színekkel ecsetelte Bittó Eszter az érzelmes fa alak­ját, feljegyezzük Ferenczy Anna, Siposs Ernő nevét, Krocsák József koreográ­fiáját, Platzner Tibor szí­nes és praktikus díszlet- és jelmezterveit, s a zenei munkatárs, Gulyás Sándor karnagy nevét. Utoljára Fazekas T . Imré­ről, az idős Múzeumőrről. Neki nincs­­ mesefigura elődje, csak épp­en együtt játszik a többiekkel. Szu­szog, zsörtölődik, ha a töb­biek űrhajón repülnek, ő szekéren zötyög, de hűsége rendíthetetlen. Arányérzé­ke­ kitűnő, még gesztusait is úgy osztja be, hogy pon­tosan tudja hol a határ. fj. J. Dráfy Mátyás, Fazekas Imre, Bugár Béla és Varsányi Ma­rika a komarnói előadás egyik jelenetében (Nagy­ László felvétele) Találkozás Képessy Józseffel A szinkronizálás „titka — Éjjel egykor jövök ki a Rádió­ból, igyekszem hazafelé. Az Astoria előtt valami króm és nikkel kocsiször­nyeteg parkol, alig fér el a Kálvin tér és az aluljáró között. Megállok egy pillanatra, odalép mellém két rendőr. Milyen autó ez, jobb-e mint a Tra­bant? — eképp társalgunk elmésen, amikor a rend egyik őre felkiált: — Várjon! Egy szót se többet! Fekete szakáll szelleme! Igaz? Mit tehettem egyebet, rábólintottam. Képessy József, a Pannónia Film­stúdió szinkronstábjának tagja me­sélte el ezt a kis történetet, annak bizonyításául, hogy nemcsak arcáról, hanem hangjáról is felismerik a szí­nészt az utcán. S nemcsak vele: töb­bi, főként szinkron- és rádiószerepe­ket vállaló kollégájával és kolléga­nőjével is megtörténik, hogy boltban, utcán megszólítják őket, gratulálnak egy-egy alakításukhoz. Jelenleg nyolc tagja van a Pannó­nia Filmstúdió 1967-ben alakult szinkron stábjának: Apor Noémi, Czigány Judit, Dallos Szilvia, Döm­­södi János, Győry Ilona, Horváth Pál, Képessy József és Szoó Pál. Képessy József a legrégibb „szinkron-színé­szek” közül való. — Az első nagyobb munkámat 1949-ben a Revizorban kaptam. A Polgármestert szinkronizáltam — a filmen a nagyszerű szovjet színész Szimonov játszotta ezt a szerepet. Amikor megalakult a szinkronstáb, voltak, akik attól féltek: ezentúl ugyanazokat a hangokat hallják min­den filmben, olasz vígjátékban és svéd tragédiában egyaránt. Természetesen nem így történt: a szinkronstúdió már akkor, 1967-ben is évi százhúsz filmet készített, ma pedig már háromszáz­­hatvanat, és ebben a háromszázhat­van filmben több mint hatszáz szí­nész hangját halljuk. — S volt egy olyan félelem is — a színészek között —, hogy az állandó szinkronizálási munkában „elhaszná­lódik a hang” — mondja Képessy Jó­zsef. — De ez nem történik meg ak­kor, ha a szinkronizálást is jellem­színészi munkának fogjuk fel. Ha nemcsak hangot, lelket, karaktert is adunk a figurának. A szinkronizáláshoz — a beszélge­tésből ez derült ki —, elsősorban jó ritmusérzékre van szükség. A színész­nek nemcsak a beszéd ritmusát, ha­nem a gondolatokét, az érzelmekét is vissza kell adni. Akkor jó a szinkron, ha olyan mint egy műfordítás, ha a mű szellemét közvetíti magyarul. — Én tizennyolc évig vártam arra, hogy Jean Gabint szinkronizálhassam­­— mondja Képessy József. — S ami­kor módom nyílt rá — már több filmben „dolgoztunk együtt” — le­nyűgözött a feladat nagysága. A szi­cíliaiak klánja című — egyébként nem túl kimagasló — filmben például mi­lyen csodálatos volt az eszköztelensé­­ge! Elgondolkoztam azon, ha valami különös szerencse folytán én kaptam volna ezt a szerepet: bizonyára agyon­játszottam volna, minden pillanatát ki akartam volna tölteni. De ahogy Gabin ezt a szerepet eljátszotta, az engem is kötelezett. Persze ez még nem lett volna elég, de nemcsak kö­telezett, inspirált is. Föl kellett nő­nöm hozzá „ hangban”, s ez talán va­lamennyire sikerült is. Már nem én: ő szólalt meg magyarul — az én alá­zatos segítségemmel. Mert a szinkro­nizálás titka azt hiszem az, hogy nemcsak a szerepet, de a színészt is szinkronizáljuk: először az illető kül­földi színész alakjába bújunk bele és így kezdjük az ismerkedést, a barát­­kozást a szereppel. B. M. ui 18

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék