Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-21 / 38. szám
TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ —— TELEVÍZIÓ — TELEVÍZIÓ már alig fértünk be... A liftes később búsan mondta a rendőrautóban: „Pedig amikor megláttam ezt a nagy tömeget berontani a szállóba, már arra gondoltam, hogy hívom a rendőrséget .. — Volt még ennél cifrább nyilvános körözés is, — emlékszik vissza Németi Gyula —, amikor nem a keresett személy képét, hanem nevét közöltük. Ott sem kellett hosszú időnek eltelnie ahhoz, hogy befusson egy telefon az egyik kijózanító állomás orvosától: ott fekszik náluk az a bizonyos — nevezzük így — O. József; a személyi igazolványa ott volt az orvos kezében, s nemcsak a név, de anyja neve és a születési év is egyezett. Megvagy jómadár! — gondoltuk, de biztos ami biztos, úgy döntöttünk: menjen ki egy rendőrautó, győződjünk meg személyesen a dologról, s csak akkor mondjuk be a tévébe is az eredményt. Addig , hogy egy kicsit előkészítsem a talajt — kegyes csalással csak annyit mondtam: kaptunk néhány telefont, hogy az illetőt aznap többen látták részegen. Hiszen ha most a kijózanítóban fekszik, kellettek lenni korábbi fázisoknak is — ez nyilvánvaló. Közben visszajött a rendőrautó s jelentette: ez az O. József nem a mi emberünk; a születési év igen, a hónap és a nap nem stimmel. S ekkor jött jól a kegyes csalás. Mert mi történt? Az az O. József, akit mi kerestünk ült otthon a szobájában, merev részegen és nézte a televíziót Meghallotta, hogy őt aznap már többen látták részegen — jóllehet ki sem mozdult a szobájából. Fölüvöltött, benézett az ágy alá és a szekrény mögé, hogy hol vannak a megfigyelők, nem talált senkit és ijedtében elrohant a rendőrségre ... Egyre többen jelentkeznek önként azután, hogy a Kék fényben szó volt róluk, s ez nemcsak azért örvendetes, mert így egy-egy bűnöző horogra kerül. Hiszen azért jelentkeznek, mert tudják: nem sok esélyük van azután, hogy a tévénézők — gyakorlatilag az egész ország — tudomást szerzett arról, mit is követtek el. Jelzi ez a bűnözéssel szembe közhangulat egyre pozitívabb változását, s végül is ez a Kék fény elsőrendű célja. — Vannak persze olyan esetek is, amikor egy-egy „riportalanyunk” változik meg, tér jó útra —, veszi át a szót Vértessy Sándor. — Egyszer például esküvői meghívót hozott a postás és mondhatom: a Kék fény egész stábja nagyon örült az eseménynek. Hogy miért örültünk annyira? Igaz, el is felejtettem mondani: a vőlegény korábban házasságszédelgésért került a kamerák — és a bíróság elé... — Nem haszontalan dolog megjavulni a Kék fény szereplőinek — állítja a rendező Kígyós Sándor —, a nyilvánvaló előnyökön túl bizonyos „tévés jutalmakra” is számíthatnak az érdekeltek. Nem is olyan rég foglalkoztunk egy kötöttáru kisiparos kétes ügyeivel, aki a többi között elmesélte, hogy ő énekelni is szokott. S meg kellett neki ígérnem, ha letölti büntetését, közbenjárok abban, hogy a tévében is felléphessen, mint magyarnótaénekes. Most aggódva várom, mikor szabadul. Lehet, hogy produkciója után a felbőszült nézők engem ültetnek a vádlottak padjára? (k. m.) BARANYI FERENC: Kávéház a stúdióban Mért játszik a macska az egérrel? Pontosabban: miért az egérrel játszik a macska? Miért nem az anyadisznóval például? Nos, mert az egérrel nem kell birkóznia. Annyira ura az egérnek, hogy azt tesz vele, amit akar. Az ember is csak azzal képes játszani, amivel már nem kell küszködnie. S ez alól a költőember sem kivétel, aki pedig a legjátékosabb fajtából való. Nem csoda: halála napjáig — tehát „klasszikussá” válása küszöbéig — gyermek marad egy picit a lelke mélyén minden egyes lírikus. Elfogulatlan gyermek. Indulatos gyermek. Jóhiszemű gyermek. A könynyek függönyén is átmosolygó gyermek. És — játszadozó gyermek. Mivel játszik a költő? Jómódú, elkényeztetett gyermek még csak átmenetileg sem lévén, költséges játékokra sohasem gondolhatott. Leginkább tehát a mesterségével játszott, hiszen az nem került neki semmibe. Kávéházak sarokasztatalai mellett naphosszat darvadozva csacska szonetteket írt előre megadott rímekre, frappáns csacsi-pacsikkal dobálózva mulattatta a környezetét, vagy éppen drámai dikciót dadogott dohogva a dadazsakról, kizárólag csak d-betűvel kezdődő szavakkal operálván. A nyelvi lehetőségek végtelen sorát fedezte fel pihentető elmetornái közben s lassan-lassan ura lett a legbonyolultabb költői formáknak is: úgy tudott már játszani velük, akár a macska az egérrel, mivel birkóznia — éppen a játékok jóvoltából megszerzett fölényes készség miatt — már réges-rég nem kellett egyikkel sem. Ilyenformán a kávéházi játékoknak valahol — nagyon áttételesen — a komoly líra, a költészet is hasznát látta. Persze, aki gördülékenyen, hibátlanul versel, az még korántsem költő, de az sem tragédia, ha egy igazi költő — horribile dictu! — a verseléshez is ért... A kávéházi játékokat Müller Péter Ivánnal, Egri Jánossal és Koltay Beátával nem azért vittük képernyőre, hogy a tévénézők xerxesi seregével valamiféle „tanuljunk könnyen, gyorsan verset írni” tanfolyamot végeztessünk el. Hogyisne, hiszen már amúgy is jóval többen írják a verseket Magyarországon, mint ahányan olvassák !... Nem, a mi célunk egészen más volt: könnyed, szórakoztató formában megismertetni a tömegekkel a verselés alapfogalmait, hogy a strébermód összecsengő hínrímeken és a vásott módon szétcsengő kancsal rímeken önfeledten hahotázva észrevétlenül kinyíljon a fülük a komoly versek igazi zenéjének a meghallására is. Hogy a bolondosan fékevesztett asszociációk — amiket egy-egy kollektív szekreter-játék produkál — ösztökéljék a képzeletüket majd a legmerészebb képzettársítások magabiztos követésére is. Hogy megtanuljanak egy kicsit „versül”, de úgy, hogy jól is szórakozzanak közben. A Nem babérra megy a játék című sorozat tehát — amellyel szeptember 13 óta összesen hat alkalommal jelentkezünk kéthetenként a második csatornán — jókedvű toborzónak is felfogható. Versbarátokat toboroz. A hat állandó játékos (Kelényi István, Papp Mária, Pető Sándor, Sumonyi Zoltán, Vasuta Gusztáv és Váradi Szabolcs fiatal költők), a zsűri (Vihar Béla és Simon István), a közreműködő két fiatal színművész (Egri Márta és Székhelyi József), valamint a játékvezető (e hevenyészett sorok írója) legalábbis szeretné hinteni. Akik a költészeti műsorokat a televízióban csakis „állig begombolkozva” tudják elképzelni — talán nem jó szemmel nézik ezt a műsort. Hogy kerül az asztal a csizma alá? — kérdik szigorúan felvont szemöldökkel s közben elfeledkeznek arról, hogy a költészetnek nemcsak templomai, de fogadói is épültek a századok során. S attól még nem kárhozik el a hivő lélek, hogy mise után egy kis könnyed kvaterkázásra a fogadóba is betér olykor-olykor ... A magam részéről annak is szívből örülök, hogy hat pályakezdő lírikust jól megismer a nagyközönség — és nem is csak a játékos oldalukról. Adásonként ugyanis egyet-egyet komolyan is bemutatunk közülük. S itt már ugyanaz az öröm feszíti a keblemet, mint Farkas Katalin és Radó Gyula műsorában, az Új versek, fiatal költők című sorozatban, amely negyedévenként jelentkezik és amelynek szintén én vagyok a műsorvezetője. November elején már a negyedik adást éri meg ez a sorozat. Akkor — Sárándi József, Pécsi Gabriella és Szepesi Attila után — Tamás Menyhért mutatkozik be a televízió nézőinek. Ez a műsor is kicsit kávéház, de legalábbis ifjúsági klub a televízióban: irodalomszerető fiatalok (a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskola hallgatói) zsámolyokon ülve, kólával „olajozva” — és korántsem begombolkozottan! — vitatkoznak az éppen tetemre hívott egy- vagy kétkötetes költővel, akinek verseit már-már ismert — de szintén fiatal! — előadóművészek (Merényi Judit, Soproni Ágnes, Molnár Péter és Oszter Sándor) tolmácsolják. Irodalmi kávéház a stúdióban? Versbarát klub a képernyőn? Hogy kerül az asztal a csizma alá? Úgy, hogy odatettük. Felemeltük a csizmát és alátoltuk az asztalt. Csak azért, hogy a szépen kisuvickolt csizmát minél többen vehessék szemügyre. Ha ez megtörtént , visszateszszük a helyére, ígérem. Mert akkor mindenki tudni fogja, hogy mire való. 27