Film Színház Muzsika, 1974. június-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1974-11-16 / 49. szám

TELEVÍZIÓ ■ ..........­­­­ n TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ ÚJ PORTRÉK A SZÍNÉSZMÚZEUMBAN Emlékek Lata­bárról C­­­­yermekkorom első maradandó film-­­ élménye a Mágnás Miska volt. Az a jelenet rögződött bennem a leg­jobban, amikor Pixi és Mixi gróf el­mennek a búcsúba és felülnek a ring­­lispilre. A jegyszedő a jegyüket kérte, mire egyszerre azt felelték: „Bérlet!” A Vidám­parkban a körhintán én is elővettem a villamosbérletem, de az akkor ügyeletes Liliom gorombán le­penderített a hintáról. Nyolcéves fejjel rettenetesen csalódtam, hogy a film nem felel meg a valóságnak. Ez a kis emlék az Operettszínházban jutott eszembe, ahol a Színészmúzeum januári előadásának felvételeit készí­tik. A sorozat alkotói ebben a műsor­ban Latabár Kálmánra emlékeznek. A nézőtéren ül ifjabb Latabár Kál­mán. Megmutatja a családi páholyt, ahonnan édesapja bemutatóit izgulta végig a család mintegy negyven éven át, hiszen Latabár 1924 októberében lépett az Operett színpadára, a Nótás­­kapitány előadásában. Később az emeleti Gobelin-teremben Neményi Lili ül a kamera előtt, ő ar­ra az időre emlékszik, amikor a két Latabár 1933-ban hazaérkezett a kül­földi turnéról, hogyan illeszkedtek be az itthoni színházi atmoszférába. Színpadon és filmen Latabár Kál­mált gyakori partnere volt Turay Ida. Arról beszél, milyen élményei, emlékei fűződnek ezekhez a találkozásokhoz. A felvételek szünetében bizonyára jót tenne Csenterics Ágnesnek, a ren­dezőnek, ha kissé kifújná magát, de megkérem, menjünk, keressük meg Latabár Kálmán volt öltözőjét, fényké­pét szeretnék készíttetni arról, ami még az emlékét őrzi. Az öltözőt látva azt tapasztaljuk, hogy a kegyeletnek nyoma sincs. Pedig még csak öt éve, hogy a felejthetetlen színész meghalt. — Kik szólalnak meg még a műsor­ban? — kérdem Csenterics Ágnestől. — Az egyik legilletékesebb, Gáspár Margit írónő, aki az államosított Ope­rettszínház első igazgatónője volt, Mol­nár Gál Péter, aki szem- és fültanúja volt annak az Ódry Színpadi vizsga­előadásnak, amelyen Latabár Kálmán a fia játékát figyelte, izgulta végig. Kellér Dezső elmondja első találkozá­sát a fiatal Latabár Kálmánnal, meg­szólal Vámos László, aki összegezi La­tabár művészetének főbb vonásait. Vo­gel Eric, aki a három Latabárra em­lékszik. Bános Tibortól, a forgatókönyvírótól arra szeretnék választ kapni, kikről láthatunk még a közeljövőben emlék­műsort? — Még Latabár Kálmán előtt, tehát decemberben Törzs Jenő színészi pá­lyáját kísérhetjük figyelemmel — mondja Bános Tibor. — További tervek? — Hirtelenjében csak kettőt emlí­tek: Sárdy János, és Ladányi Ferenc. A Latabár dinasztia hatodik tagja, a nagy Latyi unokája, a kis Latabár Ár­pád is, esténként már színpadra lép az Operettszínházban. Farády István, a műsorvezető így beszél róla: — A magyar színháztörténet gazdag és küzdelmes száznegyvenkét éves sza­kasza az a korszak, amikor a Latabá­­rok jöttek, játszottak és győztek! És ez a korszak folytatódik . ■ . B. V. Emlékezetes filmvígjáték az 1943-ban készült Egy szoknya egy nadrág, amely­ből három részlet is szerepel a műsorban (Csortos Gyula, Latabár, Mihályi Ernő) SZOMBAT ESTE Milyen is ez a Párizs? L­áttam már­­vidámnak, tüntetőnek, zsúfoltnak,­ karácsonyfadíszesnek, májusian lelkesedőnek, novemberien hulló levelűnek, sztrájkolónak, álmos­nak. De szomorúnak soha. És soha üres­nek. Most, ebben az őszben pedig szomo­rú, esős, üres. Este kilenckor a nagy­bulvár teljesen kihalt. Az Opera kivi­­lágítatlan, a Café de la Paix szinte be­­láthatatlanul hosszú termeiben alig há­rom-négy vendég. Csak a Quartier Latin környéke han­gos, itt azonban nem a párizsiak teszik Párizzsá Párizst. • Még egy jelző van, amelyik most — vagy átvitt értelemben, mindig — Pá­rizsra illik: drága. Ezért ülnek talán otthon a franciák és nézik a televíziót. Amely — mint szervezet — ugyancsak válságos nap­jait éli. Néhány hónapja kezdődött meg a francia televízió átszervezése hónapra, napra lebontott, pontos „for­gatókönyv” szerint. Az átszervezés a hírek szerint nagy elbocsátásokkal jár, mindenesetre az­óta is érkeznek a tudósítások, rádión keresztül a zavargásokról. Rádión érkeznek a hírek, mert a postások október közepe óta sztrájk­ban vannak. A francia műsorújságot sem kapják kézhez az előfizetők, leg­feljebb újságárusoknál lehet vásárol­ni. (Érdekes, e műsorújságok mind­egyike magánkézben van. A televízió és a rádió előzetes műsorát megkapva, azt saját ízlésük szerint dolgozzák fel.) Az utca üres, mégis ... Egy érdekes jelenség kapott helyet a legnagyobb áruházak kirakataiban. A művészet jött ki az utcára! Párizsban ezelőtt is nagyon érzéke­nyen reagáltak a mindennapi látvány, a hétköznapok sokféle művészetének művelői a kortárs művekre. De most egyenesen a művészet lett eszköze a propagandának. A Lafayette kirakatában hatalmas Renoir-kép részlete, színesben, felna­gyítva. Alatta Dior-festékek, amelyek­kel az arc bőrének hasonló ham­­vasságát, az ajak festő ecsetjé­ről származó pírját reklámozzák. És ha valakiben összecsendül ez a kirakati reklám a Grand Palais-ben megrendezett impresszionista kiállítás­sal, s nem új árnyalatú szemöldök ce­ruza vásárlására, hanem „csak” kiál­lítás-látogatásra ösztönzi — akkor na­gyon jó dolog. Aki pedig el is megy a kiállításra, találkozhat e divatos impresszionisták képeivel, amelyeket centenáriumuk al­kalmával gyűjtöttek egybe. Nemcsak a francia gyűjteményekből, hanem a világ számos múzeumából ide hozták Manet, Monet, Degas, Renoir és a töb­biek műveit. A földszint szívet gyö­nyörködtető képei után az emeleten az ész is gyönyörködhet: fotódokumen­tációs kiállítás mutatja itt be annak az első kiállításnak minden, hitelesen 28

Next