Film Színház Muzsika, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-04-26 / 17. szám
morosodik a nagy lehetőségtől, hogy a végére járhat valami nagy ügynek: igazi karrierista. — Mi a történet vége? — A fiú leszúrja Soliomot. S ez valahogy törvényszerűnek hat, mintha ítéletet hajtana végre. Mert Soliomot is bűnösnek látjuk. A szerep igen sokrétű. A filmet a történet egymásutánjában vettük föl, így hát lehetőségem volt arra, hogy a derűs lelkiállapotból fokozatosan átváltozzak félelmetesen agreszszívvé. Vagyis azzá, akit már csak a nagy lehetőség izgat. — Emlékszünk, Makk Károlynak egyik filmjében is játszott már ... — Az Isten és ember előtt című filmjében egy görög fiút játszottam. Nagyon szeretek vele dolgozni. — S hogy érzi magát a tévé kamerái előtt? — Nagyon sokat köszönhetek a tévének. Én nem a színházból érkeztem hagyományos módon a tévéhez, hanem a tévétől jutottam el a színházhoz. Amikor a Madách Színház színpadán a Nagy Romulusban egymondatos szerepet játszottam, a tévében már Örkény Voronyezsében az író szerepét bízták rám. A tévé segített nekem, hogy megedződjek ahhoz, hogy a Madách Színház kiváló színészei mellett meg merjek szólalni a színpadon. Ma a színész nemcsak a színházé, hanem a tévéé, a filmé, meg a szinkroné is. Épp ezért számomra a tévé nem csupán a pénzkeresés forrása, hanem a kamera előtt épp akkora lelkesedéssel, ambícióval formálom szerepeimet, akár a színházban. 1971-ben két évre szabadságot kértem a Madách Színháztól — csak a 11. Lajos előadásaira jöttem haza —, hogy a Vivat Benyovszky című, tizenhárom részes magyar—szlovák koprodukciós tévéfilmben játszhassak. Amikor ezután a Hedda Gabierben léptem föl, valósággal lelki izomláz gyötört. Most, hogy a miskolciakkal a Sirály Trigorinját játszom, már sikerült feloldódnom, magamhoz tértem a színpadon is. — Hát a Makrára hogyan emlékszik vissza? — A Makrát afféle hegyoromnak érzem, a csúcsa mindannak, amit filmen eddig csinálhattam. Egyébként a film és a tévé között számomra nincs nagy különbség. (g. m.) Mostanában gyakran olvashattuk a képernyőn. Rendezte: B. Megyeri Gabriella. Csepel, Szolnok, Borsod ipari üzemeinek, a városok vezetőinek gondjai, problémái kerültek terítékre, mintegy bevezetőként a XI. kongresszus referátumaihoz, vitáihoz. — Valóban, ezek a rövid dokumentumfilmek a kongresszus előkészítését szolgálták — mondja B. Megyeri Gabriella. — Hónapok óta rengeteget dolgoztunk, szinte az egész országot bejártuk a kamerákkal. Most számomra az apró munkák időszaka következik, s ez továbbra is kis országunk nagy átalakulásainak bemutatása. A Nyírségből jött a fővárosba, s ezernyi kapcsolat fűzi szülőföldjéhez. Legszívesebben most is az ott élők mindennapjait, küzdelmeit, az emberibb, jobb életért, örökíti meg a filmkamerával. — Az Ingázók, amelyet 1966-ban forgattunk Szabolcsban, mindmáig számomra a legkedvesebb televíziós dokumentumfilmem — mondja. — Az „ingázás” sajátosan nyírségi fogalmat fejez ki, s annyira újkeletű, hogy még az Értelmező szótárba sem került bele. Nemcsak az ideoda mozgást, a hétfő hajnali vonatozást a fővárosba és hét végén a fáradtságtól elpilledt hazautazást fejezi ki híven, hanem az ott élő, a földtől, a paraszti munkától éppen hogy elszakadt munkások bizonytalan, ingatag tartását is. Azért is emlékszem szívesen erre a dokumentumfilmre, mert úgy érzem, ráirányította a figyelmet Szabolcs megyére és talán egy kicsit hozzásegített ahhoz, hogy ott meggyorsuljon az iparosítás. Tizenhat esztendeje rendezője a Televíziónak. Ellőtte rövid ideig tanárként tanított Nyíregyházán, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakának elvégzése után az elsők közöttvolt, akik megismerkedtek a televíziós munkával. 1966-ban a munkások ábrázolásáért SZOT- díjjal tüntették ki. — Emlékszem az első rendezésemre. Az Élő újság — A hét egy ősrégi elődje — volt műsoron vasárnap este. Előtte napokig nem aludtam az izgalomtól. Azóta is az úgynevezett élő adások, a helyszíni közvetítések jelentik számomra a legizgalmasabb feladatot. Hiába a másodpercekre kidolgozott menetrend, a kameraállások pontos rögzítése, mindig közbejöhet valami. Ilyenkor a rendezőnek rögtönöznie kell. Az egyik ilyen bravúros „rögtönzése” Dunaújvárosban történt. — A város tízéves fennállását ünnepeltük, nagy stábbal vonultunk ki. Megyeri Károly és Kovalik Károly voltak a riporterek. A helyszínről közvetítettük az egymilliomodik tonna acél ünnepélyes csapolását. Egyszeresek hirtelen kialudtak a lámpák és mi ott álltunk a kamerákkal teljes sötétségben. Bevallom, nem nekünk, hanem az ott dolgozó munkásoknak jutott eszébe a remek ötlet, hogy ki kell nyitni a kemencék ajtaját, s a kizúduló lángnyelvek fénye nagyszerű világítást biztosít, így is történt. Soha ilyen csodálatos képet nem produkáltunk a képernyőn, mint akkor, onnan Dunaújvárosból az izzó Martin-kemencék tövéből. Valóban forró és fényes pillanatok voltak." Ilyen és tucatnyi más, a néző számára szinte észrevétlen izgalom tarkítja a televíziósok mindennapi munkáját. B. Megyeri Gabriella, a Televízió Politikai Főszerkesztőségének munkatársa készséggel beszél arról, hogy miilyen műsorokat, adásokat gondoz, rendez szívesen. — Igaz, hogy művészettörténetből diplomáztam, de valahogyan mégis a népgazdasági területre keveredtem. A riport, a dokumentumfilm lett a műfajom. Amolyan belföldi utazó-rendező vagyok, ritkán jutok el külföldre. Arra azonban büszke vagyok, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal megbízásából a Magyar Televízió forgatócsoportjával mi készítettük el Egyiptomban azt a filmet, amely arról szól, hogy a parasztokból hogyan válik ipari munkás. Elkészült az a négyrészes színes filmem, amely bemutatja Csepelt, a magyar munkásosztály fellegvárának múltját, jelenét és jövőjét. Brády Zoltán íróval, Nemere László operatőrrel egy esztendeig forgattuk ezt a filmet. Legközelebb Kecskemétre látogatunk el, ahol a Technika Házában arról készítünk riportfilmet, hogy a kisvárosban milyen a műszaki dolgozók élete. Ezután következik a szolnoki pályaudvar bemutatása, s közben egyéb munkáim is vannak, mint a Nyitott könyv című sorozat rendezői munkájának segítése, vagy időnként egy-egy vasárnapi A hét című műsor rendezése. Arról, hogy a televízióban dolgozni milyen szép és felelősségteljes feladat, így vall: — Velem történt meg, hogy a Krónikás asszony című kisfilmem vetítése után — Marton Bözsi néniről, a vérségi krónikás aszszonyról szólt —, a telefonok százait kapta a Televízió. Bözsi néni elpanaszolta, hogy nem tudja legépeltetni több száz oldalnyi összegyűjtött történeteit, krónikáját. Reggel, amire beértem a szerkesztőségbe, tucatnyi üzenet várt, rengetegen jelentkeztek telefonon és felajánlották, hogy ingyen elvállalják a gépírást... Állandóan rá kell döbbennünk, hogy milyen hihetetlenül hatékony eszközzel dolgozunk, hogy egy-egy műsor mennyire meg tudja mozgatni a társadalmi erőket. Potoczky Júlia MIN DOLGOZIK B. Megyeri Gabriella — TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ TELEVÍZIÓ — 27