Film Színház Muzsika Évkönyv, 1975
Mesterek és tanítványok (Nagy Judit)
SZTANKAY ISTVÁN sárgult, apró borítékban egy tizennégy évvel ezelőtt írott gratuláció. „Kitűnő volt! Gratulálok. Olty Magda.” Meg egy régi fénykép, rajta a huszonéves Sztankay István és a huszonéves Verebély Iván. Egykori osztálytársaik. És az albumból kihulló két papírdarab megszólaltatja Sztankay István Olty Magdához fűződő emlékeit. 1955. Nem vettek fel a főiskolára. 1956. Ismét sikertelenség. Érthető tehát 1957-ben az a pattanásig feszült idegállapot, amikor az utolsó vizsgán ott álltam a zsűri előtt. Az ember kívül és belül van önmagán. Igyekszik a legtöbbet adni, közben nyugtatja magát; mindez nem velem történik. S egy kérdés: öt, legfeljebb tíz percem van. Hogyan tudom a választott verset úgy átélni, érezni, hogy kiderüljön, líra és erő van bennem, alázat, színházszeretet, elhivatás. Szólítanak. Az Ódry-teremben vagyok. Színes ruhák kavalkádját látom, egy-egy szemüveg körvonalait, s ekkor egy nagyon kedves női hang száll felém. — Kérem szépen, hogy hívják önt? Olty Magda a főiskola igazgatónője volt. Szokásos kérdés ez, de a sejtése ezt jelentheti: kérem, tessék megnyugodni. Mi azért vagyunk itt", hogy meghallgassuk. Megértsük, felfedezzük az akaratát, hogy segítsünk. Olty Magda mindezt ki tudta fejezni abban a kérdésben. Én ennek a sugárzó hangnak mondtam el Kiss József Tüzek című versét. Felvettek. Néhány hónappal később történt ... Vártunk a soron következő tanárra. Aztán surrogva megáll a lift. Olty Magda igazgató az osztály felé tart. Világos ruha, hátrafésült, dús, vöröses haj. Szinte ránk rontott. — Ma gyerekek a tanár nem ér rá, örömmel vállaltam, hogy bejöjjek és végre találkozzunk. Oda az előkészített viselkedéss él OLTY MAGDÁRÓL fenállhatatlan temperamentumával azonnal barátságot kötött velünk. Úgy tegezett le, hogy észre sem vettük. De hogy mi tegezzük őt, meg sem fordult a fejünkben. Különös figyelmességnek éreztük, hogy mindannyiunk nevét tudja. — Hogy vagy? Hogy érzed magad a főiskolán? Mondj valamit az életedről. Sistergő temperamentum áradt belőle. És rendre elmondta sikeres vizsgánk hibáit. — Te pösze vagy. Neked nem jó a hajad. Te rekedtes vagy, menj el Csali bácsihoz (a drága, nemrégen elhunyt Deutsch Aladár). Neked más szemüveg kell. És nekem — mielőtt panaszra nyithattam volna a szám — — Nem baj, ha alacsony vagy, sok alacsony színész volt, mégis kiváló. Ezzel aztán meg is nyugtatott. Aztán sokáig csak a folyosón találkoztunk, mindig volt egy jó szava, mindig kaptunk tőle valamit, egy kis ösztöndíjat, vagy az elég magas tandíj elengedését. És persze a színpadon látott alakításokat is mi kaptuk ajándékba. Ilmát, a frenetikus Dorinát, aztán azok a jó ízű beszédek évadnyitón, évadzárón. Kemény szavak, mindig nagyon aktív, tettvágyó és szeretettel teli lélekről tanúskodtak. Különös alkat az övé. Kardos asszony, rengeteg humorral. Nem fogalmazott cikornyásan, de egyszerű, formás mondatokban. És tegyük hozzá, hihetetlenül erős sugárzása volt. A harmadik évben lehetett filmezni. Úgy gondolták a főiskolán, addig éljen az ember sértetlenül, a rossz szelektől védetten. Mert a főiskolán összetörik az embert és újra összerakják. Engem éppen félkész állapotban hívott meg Kiss József rendező az Égrenyíló ablak Jumbo szerepére. Olty megértette, milyen előrelökést jelent ez a szerep, ki- Kép a Vízkeresztből, Olty Magda, Verebély Iván és Konrád Antal