Film Színház Muzsika Évkönyv, 1975

Mesterek és tanítványok (Nagy Judit)

SZTANKAY ISTVÁN sárgult, apró borítékban egy ti­zennégy évvel ezelőtt írott gra­tuláció. „Kitűnő volt! Gratulálok. Olty Magda.” Meg egy régi fénykép, rajta a huszonéves Sztankay István és a huszonéves Verebély Iván. Egy­kori osztálytársaik. És az albumból kihulló két papírdarab megszólal­tatja Sztankay István Olty Magdá­hoz fűződő emlékeit. 1955. Nem vettek fel a főiskolára. 1956. Ismét sikertelenség. Érthető tehát 1957-ben az a pattanásig fe­szült idegállapot, amikor az utolsó vizsgán ott álltam a zsűri előtt. Az ember kívül és belül van önmagán. Igyekszik a legtöbbet adni, közben nyugtatja magát; mindez nem ve­lem történik. S egy kérdés: öt, leg­feljebb tíz percem van. Hogyan tu­dom a választott verset úgy átélni, érezni, hogy kiderüljön, líra és erő van bennem, alázat, színházszeretet, elhivatás. Szólítanak. Az Ódry-teremben va­gyok. Színes ruhák kavalkádját lá­tom, egy-egy szemüveg körvonalait, s ekkor egy nagyon kedves női hang száll felém. — Kérem szépen, hogy hívják önt? Olty Magda a főiskola igazgatónő­je volt. Szokásos kérdés ez, de a sejtése ezt jelentheti: kérem, tessék meg­nyugodni. Mi azért vagyunk itt", hogy meghallgassuk. Megértsük, felfedez­zük az akaratát, hogy segítsünk. Ol­ty Magda mindezt ki tudta fejezni abban a kérdésben. Én ennek a su­gárzó hangnak mondtam el Kiss Jó­zsef Tüzek című versét. Felvettek. Néhány hónappal később tör­tént ... Vártunk a soron következő tanárra. Aztán surrogva megáll a lift. Olty Magda igazgató az osz­tály felé tart. Világos ruha, hátrafé­sült, dús, vöröses haj. Szinte ránk rontott. — Ma gyerekek a tanár nem ér rá, örömmel vállaltam, hogy bejöj­jek és végre találkozzunk. Oda az előkészített viselkedéss él­ OLTY MAGDÁRÓL fenállhatatlan temperamentumával azonnal barátságot kötött velünk. Úgy tegezett le, hogy észre sem vet­tük. De hogy mi tegezzük őt, meg sem fordult a fejünkben. Különös figyelmességnek éreztük, hogy mind­annyiunk nevét tudja. — Hogy vagy? Hogy érzed magad a főiskolán? Mondj valamit az éle­tedről. Sistergő temperamentum áradt belőle. És rendre elmondta sikeres vizsgánk hibáit. — Te pösze vagy. Neked nem jó a hajad. Te rekedtes vagy, menj el Csali bácsihoz (a drága, nemrégen elhunyt Deutsch Aladár). Neked más szemüveg kell. És nekem — mielőtt panaszra nyithattam volna a szám — — Nem baj, ha alacsony vagy, sok alacsony színész volt, mégis kiváló. Ezzel aztán meg is nyugtatott. Az­tán sokáig csak a folyosón találkoz­tunk, mindig volt egy jó szava, min­dig kaptunk tőle valamit, egy kis ösztöndíjat, vagy az elég magas tandíj elengedését. És persze a szín­padon látott alakításokat is mi kap­tuk ajándékba. Ilmát, a frenetikus Dorinát, aztán azok a jó ízű beszé­dek évadnyitón, évadzárón. Kemény szavak, mindig nagyon aktív, tett­vágyó és szeretettel teli lélekről ta­núskodtak. Különös alkat az övé. Kardos asszony, rengeteg humorral. Nem fogalmazott cikornyásan, de egyszerű, formás mondatokban. És tegyük hozzá, hihetetlenül erős su­gárzása volt. A harmadik évben lehetett fil­mezni. Úgy gondolták a főiskolán, addig éljen az ember sértetlenül, a rossz szelektől védetten. Mert a fő­iskolán összetörik az embert és újra összerakják. Engem éppen félkész állapotban hívott meg Kiss József rendező az Égrenyíló ablak Jumbo szerepére. Olty megértette, milyen előrelökést jelent ez a szerep, ki- Kép a Vízkeresztből, Olty Magda, Verebély Iván és Konrád Antal

Next