Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-30 / 44. szám
FODOR ANDRÁS Forgóajtó Alain Resnais érvényessége A Tanács körúti moziban, melyet Filmmúzeumnak nevezünk, jelenleg három film pereg társbérletben. Pasolini két művével látszólag csak szerény albérlő — heti három, nyolc előadásban szoroskodik —, de aki látta a Dekameronért álldogálók fogyhatatlan menetét, a Máté evangéliumáért várakozók bejárattól kijáratig csavarodó elszánt falanxát, tudja, hogy Alain Resnais itt most nem a fölényes háziúr, inkább csak a szolid, ha úgy tetszik névleges gazda. Aki nem lelkesedik az alkoholért, még azok iránt is érezhet némi fanyar részvétet, akik naponta megtöltik — férfiak, nők vegyest ácsorogva —, a Tokaji borozót. De akik vélt nemes italként nem tiszta borra szomjaznak?!... Igen, a Pasolini féle üdvözítésre várók láttán könynyen nyelvem alá tolulna az evangéliumi mondat: ..... nem tudják mit cselekesznek.” Ámde illendő-e bírálnom embertársaimat, akikkel együtt már roszszabb filmekért is vállaltam a vonszolódva csoszogó türelmet? Engem a Mamma Rómát kivéve sohasem győzött meg Pasolini filmművészete. Az izgékony önkényt éreztem benne, nem a másképp el nem mondható igazság törvényét. De ha a művészet mérlegén mérünk, van esély rá, hogy nekem kell majd nézeteimen korrigálni. Mostani hitemmel azonban inkább szólnék Alain Resnais-ről, akinek filmjét nem övezi tülekvő érdeklődés. Szokásos nálunk műveket a megjelenés véletlene szerint egymáshoz irányítani. Bevezetésem ellenére nem szeretnék ebbe a csapdába esni. A két jelenség csak szimptomatikusan érdekes: mi az, ami a hazai közérdeklődésnek manapság nagyon kell, mi az, ami kevésbé. Ami pedig a téma politikai aktualitását illeti, évtizeden át úgy látszott, a Franciaországból Spanyolországba járó illegális pártmunkás működése itt is, ott is kényelmetlen. A szerzői szemlélet őszintesége mégis győzött. Elég csak az újságokba nézni, változatlanul igaz, amit a film a spanyol munkásmozgalom kinti, benti létének kockázatáról, küzdelmes mindennapjairól fölmutat. Alain Resnais nevét 1958 októberében láttam először, az akkor Sötétség és köd címmel vetített dokumentumfilm föliratán. Róla magáról nálunk szinte csak egyetlen kép ismeretes: kihajtott ingben, sötét pulóverben, fénymérővel a nyakában áll. Hosszúkás fején semmi extra. Haja egyszerűen fölfésülve, félig nyitott száján, világos szemében valami kérdező derű. Keveset nyilatkozik és kevés filmet csinál. A Szerelmem Hirosimának 1960- ban óriási sikere volt nálunk is. Vajon csak a formai újdonságok miatt? (A szerző kihívás nélküli szerénységgel szívesen nevezi magát formalistának.) Dehát a lehetetlen szerelem drámájában, a háború és a körkét lesújtottja, megszégyenítettje sorsában nem ismertünk-e rá saját magunkra : súlyos kötelesség embernek lenni, egymást keresni a neonfényes, atombombás út, és a folyópartok ligetes, békakuruttyolásos ősvilága közt?! A Tavaly Marienbadban emlékezet-odüsszeájával, kép-hang-idő és tér geometriájával már nehezebben boldogultunk. A Muriel pedig bukás volt Párizsban is, Budapesten is. Először akkor, 1964 februárjában, a mozi gyér közönségével kifele sodródva töprengtem el azon, hogy a tetszik, nem tetszik-től függetlenül, Resnais filmjeiben létrejött, természetessé vált a csupán Joyce regényéből sugalló újdonság: a lét szimultán teljességébe kötött hangsúlytalan hangsúlyok költészete. Mert hiszen nála a látszatra közömbös konyhai beszélgetéseknek, érdektelen együttléteknek is funkcionális rendje, éltető közege van. És Delphine Seyrig nagykarimás kalapja véletlen-tudatos voltában éppen olyan kényszerítő hitelű, mint Emmanuelle Riva mozdulata a Hirosimában, ahogy a fölemelt pohár karimáját arcához szorítja, vagy ahogy a repülőtéri váróteremben a mellette ülő ősnyugalmú, vénséges-csúf japán asszony előremeredve mondja, mondja a maga érthetetlen — a szorongatón abszurd helyzetet mégis híven kifejező — szövegét. Resnais-ről szólva mindig emlegetik a montázstechnika, a vágás tökélyét. „Jó lett volna elmennünk Afrikába!” — mondja a Murielbéli Alphonse s szavai közben a boulogne-i kikötőből elindul egy hajó. Ám nem az ötlet önmagában, a kivitelezés mikéntje, folyamatba iktatása a fontos, mindenekelőtt pedig a szerkesztés biztonsága. Jól megfigyelhető ez az erény A háborúnak vége kompozíciójában. Ilyen pillérképző szerepe van például a három ízben megpillantott víz látványának! A második ilyen mozzanat éppen a Nadine-tól Marianne-hoz vezető út váltópontja. A víz fölött dereng föl a feleség szőkefürtös tarkója. S milyen finom árnyalatok , megfelelések érzékelhetőek a két szerelmi jelenet között! A gyöngéden fölkínálkozó fiatal lány testének elvágott, külön-külön is késztető, vonzó idomai, csupa önmagáért való, már-már manierista báj. Gyönyörű részletek, amikből metszően hiányzik az összefogó egész élménye. A hat hónapja nem ölelt feleség odaadása viszont mindenütt az egymásért való, találkozó mozdulatok balettjébe oldódikfeszül. Azt, hogy a pár igazán szereti egymást, a szobájuk ablakában folyton mozgó lombárnyék hangulati hálójából is tudjuk. Semprun forgatókönyve írta elő? Resnais csak illusztrált? (Sokszor éri ez a vád.) S miféle irodalmi útmutató képes előre összeadni a pillanatot, ahogy Marianne hajnalban, fürdőköpenyben, mezítláb, pohár kristályvízzel a kezében visszatér a konyhából, iszik s nézi, nézi a férjét? Mondják, Resnais nem erőszakos a színészek irányításában. Bizonyára másmilyen akaratátvitellel dolgozik. Honnét különben a fluidum, amit szereplői arcán látunk? Nem ismerem a színésznőt, aki a Diegót szívességből fuvarozó könyvárus feleségét játssza, de ahogy a gondtól, kétségtől rezignált hivatásos forradalmárra (Yves Montandra) fölnéz, a tekintet melengetően oltalmas, tiszta sugárzását nehéz feledni. És Ingrid Thulin? Sokszor láttuk, ki vette észre, mi rejlik még súlyos szemében, arccsontja egyenes, kemény redőiben? Miként lehetséges, hogy a ragaszkodó lélek bensőséges, szivárványosan gazdag változatait úgy produkálja egyszerre, mintha soklapú kristályon szökdelne napfény? A kérdésre hadd feleljek föltételes reménnyel: Resnais a dolgok elszabadult, hideg zűrzavarában is szolidáris velünk — emberi formátumunkat őrző, a vállalt mesterség erejében bízó — érzékenyekkel. Yves Montand és Ingrid Thulin A háborúnak vége egyik jelenetében