Film Színház Muzsika, 1976. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1976-10-30 / 44. szám
Színházi esték • Színházi MIKROSZKÓP SZÍNPAD Ki fog gólt lőni? Kijön Komlós János, és mint karnagy a kórusának, már az első bemondásaival megadja nekünk a normál A-hangot a nevetéshez. Meglehet, hogy nem is állít, csak kérdez. A bemutatón például ezt látták, ugye, a Páger-estet a tévében? S ezzel már rá is állt a hullámhosszra. Nem Komlós találta ki a módját, de remekül alkalmazza, hogy a politikai kabarénak naprakészen kell befogadnia és kisugároznia a közvélemény éppen soros beszédtémáit. A Mikroszkóp adó-vevő berendezése ebben a tekintetben kifogástalanul működik. A Páger-interjú igazában nem nagy eset, de nem is nevetséges, önvallomásra késztetni egy nagy művészt nem kötelező, de ha már ráállt, hogyan engedheti meg magának ő (s neki a televízió) a tendenciózus emlékezetkihagyást. Nem olyan eseményeken szökellt át, amelyek egykönnyen kihullhatnának az emberek memóriájából Komlós horgászati aspektusból ragadja meg a kérdést. Páger biztosan pecázni ment ki Argentínába, mert ott jó a kapás. De ő (már mint Komlós) nem hal, hogy bekapja a horgot... S ezzel a dolog a Mikroszkópban a helyére került. Az életrajzokról másutt is szó van a műsorban. A műsor vége felé Hofi elmondja, hogy miért maradt meg szegény kis szabónak, habár mindig is kommunista volt, s i miért lett a bátyjából fejes, habár nyilas múlt áll mögötte. A magyarázat: ő azt írta be az életrajzába, hogy a bátyja nyilas volt, a bátyja pedig azt, hogy az öccse kommunista ... Egyszerű, nem? önéletrajzíró ország voltunk, értjük a dolgot. S ma már meg merjük alkalmasint azt is vallani egymásnak, amit akkor egy-egy „lyuk az életrajzon” eltakart. Talán egy kicsit ezért is szisszenünk fel most egy életrajz hézagain és a nyílt szembenézést kerülgető kozmetikázásain. Valahogy nem divat. Komlós egyéni konferanszié-stílusa ma is eleven vivőerő, még akkor is, ha mondanivalóját itt-ott gyanakodva méregethetnénk. Fényesedik? Kopik? Kazimir baráti pukkasztása például elmaradhatatlan. Ám Komlós olyan frappáns, mindenre rögtön lecsapó kölcsönhatásban él a közönség reagálásaival, hogy méregetésre nincs idő. (Ez Hofi egyik nagy aduja is.) Mint, ahogyan az is kielemezhetetlen, mennyi ebből a begyakorlottság, mennyi az „ad hoc” intuíció. De minthogy az utóbbihoz is nagy rutin kell, azt hiszem, az egész kérdés felesleges. Amiért a leginkább dicsérem: van a konferanszában egy ragyogó „koloratúr” bravúrária arról, hogy a posta november elsejétől nem kézbesíti a lakásra a napisajtót. Komlós ezen elgondolkodik: mi lenne, ha maga menne el mindennap a postára az újságért? Esetleg a nyomdába? És ha maga nyomná is ki? Netán maga is írná?... Komlós további következtetései is általánosítható diagnosztikát nyújtanak egyes szolgáltatásaink kórállapotáról. Miért beszélek ennyit Komlósról? Mert ő is anynyit beszél? De hát azért, mert övé a színház, még nem magának, hanem nekünk beszél. Ám ez az öncentrikusság mégis némi arányfelborulásokhoz vezet. Amikor a konferansz többi közreműködőjét, ezt a maroknyi unterman-csapatot kitolják (szó szerint) a pódiumra, hogy elvégezzék az első magyar űrhajósnak különben sok szellemességben és mulatságban bővelkedő kijelölését, illetve „kitesztelését” a közönség soraiból, nemigen alakulhat ki más, mint egy úgy-ahogy szcenírozott poénlabdázás, amiben csak egy játékos-egyéniség uralkodhat. Szerintem csakis erre vonatkozhat a műsor egyébként igen rejtélyes Ki fog gólt lőni? címe, hiszen ezúttal alig esik szó a kabaréban mindig oly kedves labdarúgásról. A Mikroszkópban ez idő szerint gólt legfeljebb hárman-négyen lőhetnek, a többi színész labdába se rúghat, mert a tehetségükre, saját karakterükre alig bazírozó ripacskodásra kaptak csupán lehetőséget. A Névadás című tumultuózus és hosszadalmas jelenetben például minden előjön, ami a rossz, triviális kabaréhagyományokat élesztgeti, szövegileg, színészileg egyaránt, az anyósvicceket is beleértve. Felismerhető, hogy a műsor megszerkesztésének koncepciójában zavar mutatkozik. A régi műsort fenntartani nem lehetett, az új viszont még nem alakult ki. Erre utal az a szokatlan jelenség is, hogy noha a premier már lezajlott, a műsornak még (legalábbis lapzártáig) nincs plakátja, nincs színlapja. Se szerzők, se rendező, se komponista, se tervező. Ezek mind ismeretlenek. Még szerencse, hogy a színészek közül felismerünk néhányat. Nem érheti gáncs a kritikust, ha a máskor kötelező névre szóló méltatást elmellőzi, minthogy nem tudhatja, ki miért vállal ebben a műsorban felelősséget. A Mikroszkóp Színpadot eddigi kedvező tapasztalatai alapján elkényezteti a közönség, hiszen köztudomású, hogy fél évnél korábbra nem lehet ide jegyhez jutni. Helyes volna, ha a Mikroszkóp sem feledkezne meg a közönség további „kényeztetéséről”. Mert fogynak, szűkülnek ám a régi bevált eszközök és meglepetések, amelyek ennek a színháznak a formai — és vele szellemi — sokoldalúságát is jellemezték. És nincsenek újak sem. Mondhatnám: a Mikroszkóp a „nagy kijövések”, a magánszámok színháza lett. Kijön Komlós ... Kijön Sas József és fergeteges szólóbluettet ad elő mindannyiunk legdrágább forintjáról és egyéb valutáris problémákról. Kijön Faragó Vera, hogy kuplét adjon elő a női divatirányítás tippjeinek és a megfizethetőségük bájos konfliktusáról, és öt perc alatt elbűvöl egyéni charme-jával, tehetségével. És addig nincs baj, amíg Hofi is kijön, ő változatlanul megmaradt az est attrakciójának, de ami miatt igazán dicsérni lehet: ő kitalált valami újat. Nem akar a műemléki védettség állapotába jutni. A lényeg persze megmaradt, a konstruktív, szellemes, felhangokban és mögöttes zöngékben teljes szókimondás, de a játék a szabóműhelyben még elragadóbbá és komplexebbé varázsolta a mutatványt. Hofi közelít a „szellemi cirkuszporond” műfajához, a „mindentudó” mai slemil alakjához, s ez a művészi érettségének és habitusának mai fokán, nagyon jól áll neki. Ha csak rágondolok, elakad az írásom a nevetéstől. Sas György A szabóműhelyben: Hofi Géza (Korniss Péter felv.) .