Film Színház Muzsika, 1977. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1977-03-26 / 13. szám
APROPÓ Egy versmondóról Egy ötven év körüli, ismeretlen férfi lépett föl a rajzterem dobogójára, kissé meghajolt előttünk — ez igen tetszett ! — s megszólalt. — György Dénes kolozsvári tanár vagyok. Kedves fiúk, erdélyi költők verseiből mondok nektek néhányat. Szépszínű, világos baritonhangon ejtette ki az első poéta, Áprily Lajos nevét. Mondta-mondta a verseit, majd a Reményik Sándoréi, a Tompa Lászlóéi következtek. Végül a költők legifjabbika: Dsida Jenő. Akkor ismertem meg a nevét, akkor tudtam meg György Dénes gyászfeketére halkított szavából: nemrég halt meg ez a poéta angelicus, ez az angyali költő; akkor hallottam először a költeményeit. Mintha nekem írta volna őket! Úgy éreztem. Tizennégy évesen, negyedik — akkori negyedik — gimnazistaként, egy rajzterem versmondó pódiummá szélesült, délelőtti környezetében éltem át a szép varázslatot, amely olyan ritka-ritka! Találkoztam a költővel, Dsida Jenővel — s egy életre szól a találkozás —, nem könyv, nem folyóirat, nem újság nyomtatott lapjain — egy emberi hang emberi melegében. Vox humana, lehet ekkora hatalmad?! Volt. Van. Csaknem négy évtizede kísér. Tavaly augusztusban hallottam ismét, Kolozsvárt, az Eminescu utcában. Jelképnek is milyen szép: egy nagy költő utcájában lakik György Dénes. Akinek a hangja ugyanaz, amilyen régen a pesterzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumban volt. A hang: töretlen fényű, tiszta. Rímek, ritmusok íze érik benne, ha György Dénes nem mond verset — akkor is! Jó visszahallgatózni abba a régi rajzterembe, megállítani azt a hajdani pillanatot, s ugyanúgy hallani az ugyanúgy zengő-muzsikáló Dsida Jenőt. Nem messze a házsongárdi temetőtől, ahol pihen. György Dénes évfolyamtársa Áprily Lajosnak, 1887. január 9-én született Gyergyókilyénfalván (ahol az 1910. évi népszámláláskor egyetlen analfabétát sem találtak!). Az ezredéves ünnepeken, 1896-ban már verset mond, ám versmondó pályafutását tíz esztendővel később kezdi. Tanárjelölt már s a kolozsvári egyetem aulájában a Rodostói árnyak című Endrődi Sándor-verset mondja, Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor. Magyarból, latinból, történelemből szerez tanári oklevelet; 1914-től a kolozsvári Marianum tanára. (Kedves emléke egyébként, hogy első gimnazistaként, egy versmondása után a nagy erdélyi klasszikus színész, Ecsedi Kovács Gyula „bravó, fiúcska!” felkiáltás közben barackot nyom a fejébe . . .) Az impériumváltozás után a versmondó György Dénes egészen a születő új erdélyi költészet hírvivőjének szegődik. Versmondó műsorainak zömét a húszas és harmincas években középiskolák ifjú közönsége előtt tartja. 18 c Pantomim-bemutató Egerben Gogolpanoptikum Bizonyára minden szatirikus író figuráiból csinos kis panoptikum kerekedne ki, Gogol azonban mintha eleve panoptikumot épített volna. Alakjai szinte már megszületésük pillanatától önmaguk egyediségén túlmutató típusokká váltak, viaszfigurákká merevedtek a kor nyomasztó őrületeit felsorakoztató üvegházban. Akakij Akakijevics, Csicsokov és a többi, a bürokrácia és a hatalom megnyomorította bábú, egy groteszk kor groteszk hősei. Minden cselekedetüket egyetlen alapvető jellemvonás határozza meg, egyetlen — nagyon is jellemző — pózban állnak a félelmetes és nevetséges Gogol-panoptikumban. Telitalálatnak látszik tehát Köllő Miklósnak az az elgondolása, hogy Domino pantomimegyüttesével Gogol -panoptikumot állít színpadra: a pantomim műfajában eleve rejtezik valami panoptikumszerűség. Mivel itt a szereplők kizárólag a mozgásra vannak utalva, egyéni jellemzőik háttérbe szorulnak, s a játszók a színpadon eleve egy-egy ismert típust — főnök, beosztott, feleség, szerető stb. — testesítenek meg. A pantomim világa erősen stilizált, néhány erőteljes típusteremtő vonással jellemzi hőseit, s ez igencsak közeláll Gogol írói módszeréhez. A pantomim műfaja nálunk olyannyira hagyománytalan és folyamatnélküli, hogy minden egyes bemutatót valóságos újjászületésként kell értékelnünk. A műfaj hazai életben tartásáért talán éppen a Köllő Miklós vezette társulat tette eddig a legtöbbet. Néhány esztendeje pantomimfesztivált hoztak létre, Visegrádon és Diósgyőrben várjátékokat szerveztek, s Kanadától Spanyolországig és Hollandiáig számos országban sikerült színvonalas előadásaikkal azt a látszatot kelteniük, mintha létezne magyar pantomimművészet. A Külső-társulat nem lazán egybefüggő etűdöket játszik (mint ezt legutóbb a műfaj legnagyobb alakjától, Marcel Marceau-tól Budapesten is láthattuk), hanem egységes cselekményű minidrámákat állít színpadra. Teljes drámai történést fordítottak le a mozgás nyelvére, amikor Thomas Mann, Victor Hugo vagy Balázs Béla regényeit vitték színpadra, máskor pedig — mint a Gyönyörök kertje esetében — egy festő világát váltották át gesztusokkal kire Fotó: Kádár Kata