Film Színház Muzsika, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1977-07-16 / 29. szám

AZ ÉVAD SIKERES ELŐADÁSAI Bajcsy-Zsilinszky Endre K­étségtelenül kihívó drámacím: Bajcsy-Zsi­­linszky Endre. Amit történészeink oly nagy műgonddal nem végeztek el, akiről barát­nak, írástudónak és tudatlannak, laikus testvér­nek és laikus ellenségnek annyi a véleménye, hogy már összegyűjteni is munka, az ő életút­jának nyomába egy író, Hernádi Gyula szegődött.. El kellene gondolkozni már egyszer, miért van, hogy a történelmi távlat oly gyorsan, máskor oly lassan születik. Hogy például egy olyan nagysze­rű intellektus esetében, mint éppen Bajcsy-Zsi­­linszky, aki immár csakugyan történelmi szemé­lyiség, az életút miért nem ágyazódhat magába a történelembe, személyiségként pedig miért nem lélegezhet élő példaként? Hernádi számára drá­mai modellnek kínálkozott ez az életút a feltéte­lezett Áchim-gyilkosságtól, a Hitlerrel korábban rokonszenvező, Mussolinival pedig sok tekintet­ben kifejezetten azonosuló Bajcsy-Zsilinszkyn át, az újvidéki vérengzés ellen szenvedélyesen kiro­hanó, a személyiség és a tudatváltozás állomásait járó képviselő alakján át, később pedig a Schön­­herz-perben a kommunisták mellett tanúskodó Bajcsy-Zsilinszky elhivatott útja a sopronkőhidai­­egyház siralomházáig. A drámát ebben nem megérezni egyszerű lélekre vall, csupán az a kér­dés, az író milyen csomópontokba rántja össze a történelmi szerepvállalás állomásait. Történelmi látomás — írta a szerző műfaji jel­zőként drámája alá a szokatlan meghatározást és mellé azt találta ki, hogy e tudatváltozás állomá­sait négy színésszel jelenítesse meg. Hogy van-e joga egy írónak a konkrét történelmi tényeket a történelmi rálátás kedvéért a látomás köntösébe öltöztetni — gondolom —meglehetősen naiv kér­dés, olyannyira, hogy föltenni sem dicsőség. Ezért inkább a színházi előadásról kell szólni, melyet Nógrádi Róbert rendezett Pécsett. Munkája nyo­mán egyenletes színvonalú, az alakítások révén pedig emlékezetes pillanatokban gazdag produk­cióra emlékezünk. De, hogy az előadást a maga értékében lássuk, vissza kell kanyarodni a történelemhez és benne Bajcsy-Zsilinszkyhez. Az ő kettős küzdelme a társadalommal, a romlott társadalommal és az­zal, ami már benne is megromlott, az eltévedt eszmékkel, hogy etikus lénye a küzdelemben rendre megújuljon — írói leképezésében minta­szerű. Ezt látványba fordítani, méghozzá, mint a cserepekből vázát építeni,­­hiszen a négy színész, Szegváry Menyhért, Győry Emil, Huszár László és Vallai Péter mind Bajcsy-Zsilinszky szerepét játssza, négy és mégis egy Bajcsy-Zsilinsz­kyét) komoly együttműködést és felelősséget igénylő rendezői és színészi feladat. E szellemi és fizikai gépezet lassan, de pontosan indul el a színpadon, működése hatása alá vonja a nézőket. Ebben a szellemi gépezetben minden gesztus­nak fontos szerepe van, mert mind előre mutat, a Bajcsy-Zsilinszkyt megformáló negyedik szí­nész, Vallai Péter teljesítményére. Vallai maszk­ja egy sápadt, arcizmában sem ránduló, intenzív belső gondolati életet sugárzó emberarcot mutat és Vallai méltósággal, tudatos eszköztelenséggel viseli. Alakítása minden bizonnyal az évad egyik nagy kiugrása, mert mintát ad az átlényegülés­­ről és a színészi azonosulásról. A sok vitát ka­varó dráma és előadás az ő teljesítményével emelkedett vitán fölülive. B. K. VITÁKKAL ÉS EREDMÉNYEKKEL Újra divatba jött a színház Izgalmas évadot zárt e nyárelőn a magyar színházi vi­­lág. Rendhagyót is mondhatnánk, de hát a színháznak az az igazi természete, hogy mindig rendhagyó. Magyarán szólva, ha minden mozdulatában a „rendet”, a megszo­kottat keresné, s valósítaná meg — nem is lenne színház. S mégis, ez az évad rendhagyó volt már azáltal is, hogy nem előadásokkal, hanem vitákkal kezdődött. Vitatkoz­tunk korszerűségről, nemzedékváltásról, társadalmi fele­lősségről és rutinról, a vidéki színházak fiatal színházmű­vészeinek kezdeményezéseiről, a színházi struktúra avult­­ságáról — a színházi szakírók és kritikusok egy része ke­sernyés szentenciákat fogalmazott régi évadokról, korsza­kokról, némi nosztalgiával emlékezvén azokra, holott pe­dig akkoriban, amikor e példák a maguk korában érvé­nyesek voltak, az akkori szakemberek ugyanolyan bá­gyadt kedvetlenséggel szóltak a színházról, amely mindig „válságban van”. S közben megkezdődött az évad s kiderült, hogy egy új színházi konjunktúra kellős közepén élünk. Divatba jött ismét a színház. Sorba állunk jegyekért, élvezzük az elő­adásokat és megannyi türelmetlen, kiábrándult nyilatko­zat ellenére örülünk az új meg új találkozásoknak, mi nézők, színészek, rendezők, színházi vezetők, de gyakran még fanyarkedvű — mert mindig a legjobb klasszishoz mérő — kritikusok is. Egy extrém vasúti statisztika kimutatja, hogy megsza­porodott a „színházi utasok” száma. Nézők, kiváltképpen fiatal nézők vállalják az utazások kényelmetlenségét egy­­egy vidéki színházi előadás élményéért. S fordítva is igaz: csoportos utazásokat szerveznek egy-egy pesti elő­adásra és senki nem restelli, hogy egy színházi estéért utazik. M­i bajunk hát? Valószínűleg nem több, mint az élet egyéb területein, ahol folytonos számítgatásokkal azt akarjuk mérni, hol tartunk a világszínvonalhoz mérve. Az ember legszívesebben azt mondaná: kérem, höl­gyeim és uraim, tájékozódjanak a világban, mérjék meg például, hogy Európában, a nálunk nagyobb országokban mennyi eredeti nemzeti drámát mutattak be é s milyen hatásfokon. Lapunk harmincegy ilyen művet tart számon (egy évadban ez igen soknak tűnik, s lehetséges, adataink nem pontosak, de ha szabad megjegyezni, mi inkább ke­vesebbet, mint többet jegyeztünk fel). Vitatkozunk hát, ám szerencsére a színház él. S min­den, amit létrehoz, integrálható a közös szellemi vagyon­ba. Kosztolányi mondja: a legboldogabbak azok, „akik úgy dolgoznak, hogy játszanak, elsősorban a művészek..., akik az igazságot önmagáért kutatják”. Ceterum censeo: a mai magyar színházi élet egészsé­ges, s ha némely változtatásokra mégis megérett — ez a természetes fejlődés parancsa. Mi ebben az újságban bemutattunk néhány kiemelkedő előadást — s ezzel be is fejeztük a 76—77-es évadra te­kintő visszaemlékezéseinket. Hiszünk abban, hogy ez a mozgalmas színházi nyár még ígér néhány szép élményt — különösen a megszaporodott hazai drámatermés révén —, s abban is bízunk, hogy néhány elkerülhetetlen vál­tozás után a magyar színház, miként erre emlékeinkben számos példa szolgál: újra az európai színházi élet élvo­nalába kerül. A tanács, amelyet önmagunknak és az élő színház mun­kásainak adhatunk: türelem és tisztesség. Higgyünk ab­ban, hogy mindenki, aki ebben az országban szereti a színházat , az elkövetkező években nem fog csalódni. Vitáink bizonyosan folytatódnak. De amíg megérünk harminc eredeti magyar bemutatót és egyúttal színházi életünkben jelen lesz — márpedig úgy tűnik, jelen lesz —, a kortársi drámairodalom java, addig nem érdemes új vitát nyitni a magyar színházi élet „válságáról”. Nyugodjunk bele abba, hogy a mi színházunk — a kö­zönség színháza. Nem olyan nagy baj ez. S ha tovább form­áljuk-csiszoljuk: kárunkra nem válik. 15

Next