FilmSzínház Muzsika, 1978. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)

1978-07-15 / 28. szám

KÉPLÉKENYSÉG ÉS MEGŐRZÉS Két rock-film a mozik műsorán ABBA. Ketten a négy közül: Agnetha Fältskog és Anni- Frid Lyngstad csuparitmus duója Még alig hevertük ki a Boney M. koncertjei­nek pénztárcakövetkezmé­nyeit, máris újabb rock­­együttesek föllépései csa­logatnak, ezúttal a Kissta­dion helyett, szerényebb belépőkkel — a mozikba. Mégis teljes koncertél­ményt kapunk, mivel az angol és a svéd filmesek ér­zékeny rögzítőberendezései a dokument umfilm erejé­vel közvetítik a Led Zep­pelin és az Abba együttes műsorát. A dal ugyanax marad című Led Zeppelin-ifilmet alighanem azok a nézők él­vezhetnék a legjobban, akik nem széksorokban ül­ve kényszerülnek magukba fojtani Page-ék kemény muzsikájának emocionális hatását, hanem talán tánc­termekben, „zsöllyétlení­­tett” kertmozikban ácso­­roghatják, lábdobogtathat­ják ki magukat, cigarettáz­hatnak; menet közben rá­­tölthetnek a büfében, netán még táncra is perdülhet­nek, ha kedvük szottyan. Olyan moziban láttam a filmet, ahol a passzív szem­lélődés törvényei uralkod­nak. s még a szék karfájá­nak pöcögtetése is kulturá­­latlanságnak számít, miál­tal a kétórás vetítés köz­ben olyan energiák szaba­dultak fel bennem, hogy utána legszívesebben ro­hanni kezdtem volna az úton, amely vágyamat ter­mészetesen megint csak le­fojtani kényszerültem. Így A DAL UGYANAZ MARAD. Mozzanat egy képmontázs­­ból — dobszólóra, Joh Bonham dobos kedvenc időtöltése a motorozás hát bosszúságomban a film szerzőpárosát, Peter Clif­­tont és Joe Massot-,t hibáz­tattam, amiért nem gon­doltak a „szabályos mozi­hangulat” törvényeivel; nem adtak munkájuknak dramaturgiát. Mert az a csekély tölte­lékelem, amivel a koncert­felvételeket színesítették: gyanús hitelességű riportá­­zsok a sztárfotókalózokról, jegyüzérekről; mesterkélt idillplánok a vad zenészek kispolgárt nyugalmú csalá­di életéről, szürrealista lát­szaté, valójában hihetetle­nül fantáziátlan „asszociá­ciók” a zene alatt — mind­ez édeskevésnek bizonyult a moziszuggerálta sztori­igények kielégítésére. Ma­radtak tehát a dokumen­­tumerejű koncertfelvételek, amelyeket végül is azzal az önfegyelemmel kellett figyelnünk, mint a hang­versenytermek klasszikus muzsikáját. S ha ez sike­rült — ami persze komoly nézői mutatvány — akkor remekül szórakoztunk; hi­szen a Led Zeppelin még mindig kiváló progresszív rockot csinál. Az együttes középpontja Jimmy Page szólógiitáros, aki összehasonlíthatatlanul szuggeszitívabb színpadi je­lenség az énekes Robert Plant-nél. Pedig emez ál­landó mozgásban van: ug­rál, hadonászik, rázza a haját, hiányos öltözéke alatt meg-megriszálja har­mincas idomait — arcán önelégült, nárcisztikus mo­soly. Page épp ellenkező­leg: alig mozdul, lehajtja a fejét, látszólag csak a gi­tárjával foglalkozik — ön­feledt tekintetén tükröző­dik; mindenekelőtt a zenei megoldásra koncentrál. Ám elég az a néhány takaré­kos, de rendkívül dinami­kus mozdulat: két lépés előre, egy rántás a gitáron, erőteljes csapások a húrra, s szinte egyedül marad a színpadon. Ajánlom, hogy különösen a film második érájában figyeljék ezt az Erick Cíapton-tanítványt erősen; ekkor lendül bele az improvizációkba igazán, s egészen magával ragadó dolgokat művel: a kifeje­zés ilyen átszellemültsége csak jeles előadóművészek­től látható — akik pedig nem tülekednek a rock­zenekarokba. Míg az angolok filmje nehezen viseli maga körül a filmszínházat, a svédek játékfilmes elemekben bő­velkedő produkciója, az ABBA együttesről készített doku­mentumfilm viszont való­ban professzionális mozi­darab. A gerincet itt is a négy felkészült muzsikus fellépései adják, de a ze­nekar ausztráliai turnéja, amelyet a filmesek végig­kísértek, számtalan, való­ban hiteles riportelemmel szolgált, s Lasse Hallström rendező még az egészet megspékelte egy meglehe-70

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék