Film Színház Muzsika, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 8. szám

4 SZÍNHÁZI LEVÉL „AMIT RAKTAK DÉLIG...” Tulajdonképpen csak idő kérdése volt, hogy a Szöré­nyi Levente,Bródy János szerzőpáros eljusson a szín­házig, ők a rock élő hazai klasszikusai, ráadásul kel­lőképpen igényesek is, így hát megnyílhatott az út a deszkákig. Szerencsés a pil­lanat, szerencsésen időtlen a Kőműves Kelemenről szó­ló ballada, jó munka Iván­ka Csaba színpadi átdolgo­zása és még jobb Novák Fe­rencé, a koreográfusé. Mert rockballada szüle­tett a Pesti Színház színpa­dán Sarkadi Imre befeje­zetlen drámájából, méghoz­zá kitűnő, nagyhatású elő­adásban. A műfaj honosí­tásában elévülhetetlen ér­demei vannak a dramaturg Radnóti Zsuzsának és a ren­dező Marton Lászlónak, hi­szen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról még napjainkban is szere­pel a műsorrendben, mi­közben már a harmadik fiatal színészgeneráció nő fel és át rajta, és emlékez­zünk a Harmincéves vagyok sikerére! Kétségtelenül a Kőműves Kelemen a leg­komplexebb hazai mű eb­ben a műfajban. Arányosan, tömör, kellően drámai, és — hazai színpadokra nem jel­lemzően — a mondanivaló­val harmonizál a zene és a tánc, összetett erők céltu­datos és egyirányú hatásá­nak eredményeképp. A népballada meglehető­sen közismert: Déva várá­nak tizenhárom kőművese nem tud megbirkózni a fa­lakkal. „Amit raktak délre, lehullott estére" — szól bal­jósan a visszatérő sor, és kötés születik a kőművesek közt, akinek elsőként érke­zik a hitvese, azt megölik, hogy vérét a habarcsba ke­verjék. Régi balkáni néphit, hogy a „szellemet” áldozat­tal kell kiengesztelni, ennek drámai emléke a magyar népballada, amely nem vé­letlenül foglalkoztatta Sar­­kadit a negyvenes évek vé­gén, a koncepciós perek ide­jén. A hit habarcsa az ál­dozat — szól a gondolat, amit szerencsés dramatur­giai kézzel napjainkig vissz­hangzó példázattá teljesí­­­­tettek ki az alkotók, az eről­tetett gondolatiság helyett természetes drámaisággal. Az eszme vesztese marad Kőműves Kelemen, vagy győztesként tekinthet a fel­épült erős várfalakra? Hő­sök vagy közönséges gyil­kosok azok a kőművesek, akik Kőműves Kelemenné halála árán jutottak a véka aranyhoz? Ezek a most élő embert is erősen foglalkoz­tató kérdések, és a Vígszín­ház társulatát is konokul ingerük ezek a kérdőjelek. Egészséges „divat”, hogy a példázat ezúttal népi ih­letésű, és a szerzők e kérdé­seket nem vonták ballada­­homályba. Elementáris ere­jű előadás született, sodró lendületű, melyben a rock­zene nem csupán a neves szerzőpáros régi, nagy kor­szakára emlékeztet, de szer­ves, drámai funkciója van, nem „lassú” vagy „gyors” betétszámok hangzanak el, de a zene és a tánc karak­teresen fonódik össze a drámával, egymást táplál- KŐMŰVES KELEMEN (Pesti Színház): Áll már Déva vára

Next