Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-18 / 25. szám
I ELÉGGÉ FENNKÖLT HETÜNK volt, ami azt illeti. Amíg odakint meg sem indult a júniusi eső, és tüzelt a szárazságtól a föld, odabent, a képernyő előtt minduntalan az ezredfordulón jártunk. Milyen lesz az energiahiányos jövő — vitatták világszakemberek A HÉT-ben, milyen a világ az elembertelenedett galaktikában — vizsgálgatta Jean- Luc Godard az Alphavilleben, milyen London, ha egy saját szakállára dolgozó írországi terrorista megkaparintja a NATO egyik csinos aktatáskában hordozható atombombáját. Meglehet, azért, mert egy technizáltságában közepesen fejlett ország hű polgára vagyok, engem még sosem sikerült elriasztani egy olyan jövendőtől, amelyikben túlságosan jól működnek a dolgok. A hiánygazdaság gyakran szenvedő alanyát nehéz azzal riogatni, mi lesz, ha a komputer arctalanná egyformásítja a hétköznapokat, mindenhonnan kamerák kukucskálnak ránk, és a szállodákban ivarérett hölgyek lépnek fel a harmadosztályú csábító szerepében. Én még egy olyan kor gyermeke vagyok, ahol a legelőkelőbb szállodákban is huszonötös égők teszik lehetetlenné az olvasást, amelyikben minden technika működése ünnepi csodával ér fel, és elembertelenedéssel az elöregedett vízhálózat, a lassuló földgázprogram és a sorbanállás fenyeget. Egyébként ha Jean-Luc Godard ma forgatná fekete-fehér sci-fi klasszikusát, az Alphaville-t, meglehet, a rettegés más tartalmaival népesítené be a filmszalagot. A régi filmben ugyanis benne munkál a hatvanas évek gőgje, mely oly feltartóztathatatlannak vélte a fejlődést. Már a holdba se utazunk olyan gyakran, mint néhány esztendővel ezelőtt; hát hát olyan gyorsan fényévekre átszámolni a jövendőt. Állítsátok meg a világot, ki akarok ugrani, hirdette annak a kornak egyik híres musicalcíme. Most úgy rémlik, megállt, lehet ugrani. Talán nem annyira a példázat világába, mint a hajdani Godard-nál. Filmjében nem is az idegesített annyira, hogy mennyire példázattá nagyította a rettegést az elidegenedéstől, az érzelmek elsivárosodásától, hanem az, hogy milyen szentimentális műveltségrongyokkal tömte meg dialógusait. Elég egy gyorstalpaló filozófiakurzus, és ráébredhetünk, hogy Alphaville látogatója a kihallgatónak Pascalt idézi a végtelen tér ürességéről és csendjéről; arról meg, hogy az élet csak a jelen, a haláltól félni nem kell, Schopenhauer szavaival beszélnek Alphaville-ben. Megtisztelő persze, hogy Godard ennyire bízik a műveltségünkben és memóriánkban, s az igazság az, hogy ezt a bizalmat nehéz viszonozni az Alphaville alapján. Egy nagy és méltán világhírű mester ásító közhelyeket költött át mozivá, amelyben ha nem fenyegettek és nem lőttek, hanem a halálról vagy a szerelemről beszélgettek, a bölcseleti szemináriumok unalma tárult fel. ATOMZSAROLÁS. Igaza van Szentmihályi Szabó Péternek, a film írójának: ha egyszer ellopják az atombombát, a tolvajnak nem lesz programja, hogy mire használja fel mérhetetlen hatalmát. Ott ül majd egy szépséges szállodában (melynek belsejét a magyar díszletező nem láthatta, ezt a tapétából fogadom), és nem tud vele mit kezdeni. A baj ott kezdődnék, ahol ezzel a filmmel is: tőle kellene erkölcsi oktatásban részesülnünk, hogy miért hagyjuk szerteszét az ellopható atombombát. A főszerepet játszó Kern András nem is takarékoskodik a házibölcsességgel, melyben kioktatja a slampos világot a tolvajlás veszedelmeiből, s a darab feltételezésrendszere szerint neki van igaza. Eléggé devalválja persze a szavait az, hogy míg a teljes NATO-t sarokba szorítja, addig a saját sorsáról annyi jut az eszébe, hogy de jó lenne egy szép nővel rulettezni. Valahogyan a hős programja és bölcsessége nem jön össze, pontosan megmondja, miért büdös a rántotta, de még egy aprócska tojást sem képes tojni. Az Atomzsarolás hőse szintetikus ember; egyfelől rezonőr, aki pompásan tanítja ki a világ kormányait arra a veszélyre, amit a nukleáris energia felhalmozása jelent, másfelől bárgyú krimihős, aki több millió fontján csupán a világ szórakoztató iparát akarja mozgásba hozni. Nem véletlen, hogy a cselekményt végül egyszerű tévesztés bonyolítja tovább: az atombőröndöcskét lemásoltatják, s végül elcserélik; eredetije a katolikus egyház birtokában. A sci-fi, mint az Atomzsarolás szerzője nyilatkozza, a „mi lenne, ha” logikájából indul ki. Szakszóval extrapolálja, a jövőbe vetíti a már ma is reálisnak rémlő lehetőségeket. Mi lenne, ha a nagymamának kereke volna? Omnibusz? Nem biztos. A világ nem fordítható ki sarkaiból egyetlen miniatombombával. Még azzal sem, ha Tíz nagyváros élén, ahogyan a filmünkből hallottuk, atomzsarolók uralkodnának. Ha a sci-fi írók csakugyan hinnének a technika fejlődésében, bizonyosan elfogadnák azt a történelmi tanulságot, hogy a nyílveszszőre nem késlekedhet a pajzs feltalálása. A sci-fi azonban gyakran a technika pesszimista felfogásából indul ki, legalábbis azokban a művekben, amelyeken én rágtam át magam. Nekem eddig csak hidegháborús termékeket sikerült a műfaj alkotásaiból kicsípnem. Megnyugtató, hogy Szentmihályi Szabó Péter és rendezője, Babiczky László az emberiségre leselkedő veszélyek példázatává avatta az egy óra tíz percet, melyben Kern András meggyőző erővel, Győry Emil egy alkoholista újságírót ábrázolva színvonalas produkciót alkotott. Más kérdés, hogy én még a működő aktatáskát tartom a jövő zenéjének, és nem a miniatombombát. HETVENÉVES Horváth Ferenc is abból a valószínűtlenül tehetséges osztályból, mely Básti Lajost, Gellért Endrét vagy Gobbi Hildát adta a magyar színművészetnek. A képernyő előtt Molnár Gál Péter kérdezte olyan felkészültséggel, hogy néha többet tudott, az interjúalany életéről, mint maga az ünnepelt. Horváth Ferenc dikcióját egy életre megszabta a szűkebb környezet, a Tiszántúl, a túrkevei gyermekkor. S talán az is, mint vallotta, hogy a Vén cigánnyal gyermekkorában ismerkedett meg. A látszerészinas Horváth Ferenc korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal; szavalóként ennek a mozgalomnak nőtt kiváló képviselőjévé. Szavaiból a magyar versmondás legújabb történetének egyik izgalmas fejezete kerekedett ki. A modern szavalatot Ódry Árpád alapozta meg, Horváth szerint inkább elméletileg, mintsem a gyakorlatban, s aki visszahallgatja a nagy mester hajdani hangrögzítéseit, igazolhatja, hogy itt inkább a pátosz uralkodott, semmint az értelmezés. Horváth Ferenc nemzedéke viszont — s erről nemigen esett szó a képernyőn — a természetes versmondás lehetőségét küzdötte ki. Úgy van, Ascher Oszkár volt az úttörő, s előtte fejet hajtott Horváth Ferenc is. A szavaló sikereket ért el, a színész elmaradt mögötte. „Nem vagyok csalódott, de nem éltem ki magam színészi produkcióban” — idézem szavait emlékezetből. A képernyő azonban leleplezte, hogy Horváth Ferenc bizony csalódott ember, hiába takargatja ezt férfias szeméremmel. Mennyire szeretett volna mosolyogni nagy ünnepén, ez a mosoly azonban fanyarra sikeredett. Hát igen. Ki-kiesett a fősodorból nemegyszer, a fiatalkori éhezésre egy rövid ideig tartó színigazgatóság kínálhatott gyógyírt, de e korszakot csak éppen vállalja, nem tartja életműve kiteljesedésének. A Virág Katalin szerkesztette, Török Ilona rendezte műsor attól emelkedett a színészportrék átlaga fölé, hogy valós gondot feszegetett egy nemes pálya bemutatásával. Van-e módja a betakarításra annak, aki életét áldozta egy mostoha sorsú műfaj s a szavalás hitelének megteremtésére? Horváth Ferenc oly vitézül hangoztatta, hogy nincs számonkérnivalója, míg a néző tüstént megsejtette a derűs és mégis leplezett, elhúzott mondatokból, hogy itt sebeket takargatnak. AZ EÖTVÖS KOLLÉGIUM SZÉTVERT udvarát még lencsevégre kaphatta Lengyel György rendezésében a Piros Pünkösd a könyvtárba, ahol fiatal éveinket töltöttük, már az ő kamerája sem kapott bebocsátást. A hetvenéves Sőtér Istvánt ünnepelte a Ratkó István szerkesztette Kortársunk sorozat, a regényíró-akadémikust, akit mi egykori könyvtárából kiszökve még Szegedre is leutaztunk meghallgatni. Nemcsak azért, mert az Eötvös kollégium szelleméhez ő még az École Normale Supérieure-ét is hozzátársította, hanem mert a „kolesz” írója is volt a Fellegjárás című regényével. Gombócz úr alakját, azaz Gombócz Zoltán nyelvészét már ifjúkorában megidézte s most, hetvenévesen is az egykori kollégium iránt fű- UNGVÁRI TAMÁS: A HARMADIK CSATORNA 22