Film Színház Muzsika, 1983. január-júnus (27. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-18 / 25. szám

I ELÉGGÉ FENNKÖLT HETÜNK volt, ami azt il­leti. Amíg odakint meg sem indult a júniusi eső, és tü­zelt a szárazságtól a föld, odabent, a képernyő előtt minduntalan az ezredfor­dulón jártunk. Milyen lesz az energiahiányos jövő — vitatták világszakemberek A HÉT-ben, milyen a világ az elembertelenedett galak­tikában — vizsgálgatta Jean- Luc Godard az Alphaville­­ben, milyen London, ha egy saját szakállára dolgozó ír­országi terrorista megkapa­rintja a NATO egyik csi­nos aktatáskában hordoz­ható atombombáját. Meg­lehet, azért, mert egy tech­­nizáltságában közepesen fejlett ország hű polgára vagyok, engem még sosem sikerült elriasztani egy olyan jövendőtől, amelyik­ben túlságosan jól működ­nek a dolgok. A hiánygaz­daság gyakran szenvedő alanyát nehéz azzal riogat­ni, mi lesz, ha a komputer arctalanná egyformásítja a hétköznapokat, minden­honnan kamerák kukucs­kálnak ránk, és a szállo­dákban ivarérett hölgyek lépnek fel a harmadosz­tályú csábító szerepében. Én még egy olyan kor gyer­meke vagyok, ahol a leg­előkelőbb szállodákban is huszonötös égők teszik le­hetetlenné az olvasást, amelyikben minden techni­ka működése ünnepi csodá­val ér fel, és elembertele­­nedéssel az elöregedett víz­hálózat, a lassuló földgáz­program és a sorbanállás fenyeget. Egyébként ha Jean-Luc Godard ma forgatná feke­te-fehér sci-fi klasszikusát, az Alphaville-t, meglehet, a rettegés más tartalmaival népesítené be a filmszala­got. A régi filmben ugyan­is benne munkál a hatva­nas évek gőgje, mely oly feltartóztathatatlannak vél­te a fejlődést. Már a hold­ba se utazunk olyan gyak­ran, mint néhány esztendő­vel ezelőtt; hát hát olyan gyorsan fényévekre átszá­molni a jövendőt. Állítsá­tok meg a világot, ki aka­rok ugrani, hirdette annak a kornak egyik híres musi­calcíme. Most úgy rémlik, megállt, lehet ugrani. Ta­lán nem annyira a példázat világába, mint a hajdani Godard-nál. Filmjében nem is az idegesített annyira, hogy mennyire példázattá nagyította a rettegést az elidegenedéstől, az érzel­mek elsivárosodásától, ha­nem az, hogy milyen szen­timentális műveltségron­gyokkal tömte meg dialó­gusait. Elég egy gyorstal­paló filozófiakurzus, és rá­ébredhetünk, hogy Alpha­­ville látogatója a kihallga­tónak Pascalt idézi a vég­telen tér ürességéről és csendjéről; arról meg, hogy az élet csak a jelen, a haláltól félni nem kell, Schopenhauer szavaival be­szélnek Alphaville-ben. Megtisztelő persze, hogy Godard ennyire bízik a műveltségünkben és memó­riánkban, s az igazság az, hogy ezt a bizalmat nehéz viszonozni az Alphaville alapján. Egy nagy és mél­tán világhírű mester ásító közhelyeket költött át mo­zivá, amelyben ha nem fe­nyegettek és nem lőttek, hanem a halálról vagy a szerelemről beszélgettek, a bölcseleti szemináriumok unalma tárult fel. ATOMZSAROLÁS. Igaza van Szentmihályi Szabó Péternek, a film írójának: ha egyszer ellopják az atombombát, a tolvajnak nem lesz programja, hogy mire használja fel mérhe­tetlen hatalmát. Ott ül majd egy szépséges szállo­dában (melynek belsejét a magyar díszletező nem lát­hatta, ezt a tapétából fo­gadom), és nem tud vele mit kezdeni. A baj ott kez­dődnék, ahol ezzel a film­mel is: tőle kellene erköl­csi oktatásban részesül­nünk, hogy miért hagyjuk szerteszét az ellopható atombombát. A főszerepet játszó Kern András nem is takarékoskodik a háziböl­csességgel, melyben kiok­tatja a slampos világot a tolvajlás veszedelmeiből, s a darab feltételezésrendsze­re szerint neki van igaza. Eléggé devalválja persze a szavait az, hogy míg a tel­jes NATO-t sarokba szo­rítja, addig a saját sorsá­ról annyi jut az eszébe, hogy de jó lenne egy szép nővel rulettezni. Valaho­gyan a hős programja és bölcsessége nem jön össze, pontosan megmondja, miért büdös a rántotta, de még egy aprócska tojást sem képes tojni. Az Atomzsaro­lás hőse szintetikus ember; egyfelől rezonőr, aki pom­pásan tanítja ki a világ kormányait arra a veszély­re, amit a nukleáris ener­gia felhalmozása jelent, másfelől bárgyú krimihős, aki több millió fontján csu­pán a világ szórakoztató iparát akarja mozgásba hozni. Nem véletlen, hogy a cselekményt végül egysze­rű tévesztés bonyolítja to­vább: az atombőröndöcskét lemásoltatják, s végül el­cserélik; eredetije a kato­likus egyház birtokában. A sci-fi, mint az Atom­­zsarolás szerzője nyilatkoz­za, a „mi lenne, ha” logi­kájából indul ki. Szakszó­val extrapolálja, a jövőbe vetíti a már ma is reális­nak rémlő lehetőségeket. Mi lenne, ha a nagymamá­nak kereke volna? Omni­busz? Nem biztos. A világ nem fordítható ki sarkaiból egyetlen miniatombombá­val. Még azzal sem, ha Tíz nagyváros élén, ahogyan a filmünkből hallottuk, atom­zsarolók uralkodnának. Ha a sci-fi írók csakugyan hinnének a technika fejlő­désében, bizonyosan elfo­gadnák azt a történelmi ta­nulságot, hogy a nyílvesz­­szőre nem késlekedhet a pajzs feltalálása. A sci-fi azonban gyakran a techni­ka pesszimista felfogásából indul ki, legalábbis azok­ban a művekben, amelye­ken én rágtam át magam. Nekem eddig csak hideg­­háborús termékeket sike­rült a műfaj alkotásaiból kicsípnem. Megnyugtató, hogy Szentmihályi Szabó Péter és rendezője, Babicz­­ky László az emberiségre leselkedő veszélyek példá­zatává avatta az egy óra tíz percet, melyben Kern András meggyőző erővel, Győry Emil egy alkoholista újságírót ábrázolva színvo­nalas produkciót alkotott. Más kérdés, hogy én még a működő aktatáskát tar­tom a jövő zenéjének, és nem a miniatombombát. HETVENÉVES Horváth Ferenc is abból a való­­színűtlenül tehetséges osz­tályból, mely Básti Lajost, Gellért Endrét vagy Gobbi Hildát adta a magyar szín­művészetnek. A képernyő előtt Molnár Gál Péter kér­dezte olyan felkészültség­gel, hogy néha többet tu­dott, az interjúalany éle­téről, mint maga az ünne­pelt. Horváth Ferenc dik­­cióját egy életre megszab­ta a szűkebb környezet, a Tiszántúl, a túrkevei gyer­mekkor. S talán az is, mint vallotta, hogy a Vén ci­gánnyal gyermekkorában ismerkedett meg. A látsze­­részinas Horváth Ferenc korán kapcsolatba került a munkásmozgalommal; sza­valóként ennek a mozga­lomnak nőtt kiváló képvi­selőjévé. Szavaiból a ma­gyar versmondás legújabb történetének egyik izgal­mas fejezete kerekedett ki. A modern szavalatot Ódry Árpád alapozta meg, Hor­váth szerint inkább elmé­letileg, mintsem a gyakor­latban, s aki visszahallgat­ja a nagy mester hajdani hangrögzítéseit, igazolhatja, hogy itt inkább a pátosz uralkodott, semmint az ér­telmezés. Horváth Ferenc nemzedéke viszont — s er­ről nemigen esett szó a kép­ernyőn — a természetes versmondás lehetőségét küzdötte ki. Úgy van, Ascher Oszkár volt az út­törő, s előtte fejet hajtott Horváth Ferenc is. A sza­való sikereket ért el, a szí­nész elmaradt mögötte. „Nem vagyok csalódott, de nem éltem ki magam szí­nészi produkcióban” — idézem szavait emlékezet­ből. A képernyő azonban leleplezte, hogy Horváth Fe­renc bizony csalódott em­ber, hiába takargatja ezt férfias szeméremmel. Mennyire szeretett volna mosolyogni nagy ünnepén, ez a mosoly azonban fa­nyarra sikeredett. Hát igen. Ki-kiesett a fősodorból nemegyszer, a fiatalkori éhezésre egy rövid ideig tartó színigazgatóság kínál­hatott gyógyírt, de e kor­szakot csak éppen vállalja, nem tartja életműve ki­­teljesedésének. A Virág Ka­talin szerkesztette, Török Ilona rendezte műsor attól emelkedett a színészport­rék átlaga fölé, hogy valós gondot feszegetett egy ne­mes pálya bemutatásával. Van-e módja a betakarítás­ra annak, aki életét áldozta egy mostoha sorsú műfaj s a szavalás hitelének meg­teremtésére? Horváth Fe­renc oly vitézül hangoztat­ta, hogy nincs számonkér­­nivalója, míg a néző tüs­tént megsejtette a derűs és mégis leplezett, elhúzott mondatokból, hogy itt se­beket takargatnak. AZ EÖTVÖS KOLLÉ­GIUM SZÉTVERT udvarát még lencsevégre kaphatta Lengyel György rendezésé­ben a Piros Pünkösd­ a könyvtárba, ahol fiatal éveinket töltöttük, már az ő kamerája sem kapott bebo­csátást. A hetvenéves Ső­tér Istvánt ünnepelte a Ratkó István szerkesztette Kortársunk sorozat, a re­gényíró-akadémikust, akit mi egykori könyvtárából ki­szökve még Szegedre is le­utaztunk meghallgatni. Nemcsak azért, mert az Eötvös kollégium szellemé­hez ő még az École Nor­male Supérieure-ét is hoz­zátársította, hanem mert a „kolesz” írója is volt a Fel­­legjárás című regényével. Gombócz úr alakját, azaz Gombócz Zoltán nyelvészét már ifjúkorában megidézte s most, hetvenévesen is az egykori kollégium iránt fű- UNGVÁRI TAMÁS: A HARMADIK CSATORNA 22

Next