Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-02-11 / 6. szám
alakult Nemzeti Színházat rögtön mélyvízbe dobták. Még ma is jóformán alig ismerjük egymást. Amikor a Várszínházban a Negyedik Henriket rendeztem, a szerepeket olyan színészekre is osztottuk, akikkel az olvasópróbán találkoztam legelőször. Mindaddig nem nyílt rá mód. — De az előadás mégis sikerült... — Szeretem a darabot, és szerettem az előadást... — De hogy a Nemzetire, és általában színházi világunkra térjünk vissza, milyennek érzi a légkörét? — Mindenütt, ahol színészek dolgoznak, színházban, tévében, szép csöndesen föladtuk azt az egykori ambíciónkat, vágyunkat, amelyről annak idején oly sok szó esett, amikor akár Sztanyiszlavszkijra, Brookra vagy Steinre terelődött a beszélgetés. A magyar színházi életet ma többnyire nem a fantázia feszültsége forrósítja, hanem afféle üzleti profizmus tolakodott helyébe. Talán gazdasági okok miatt kényszerültünk erre mindnyájan. Pedig ha választanom lehetséges — noha anyagi helyzetem nem mondható rózsásnak —, inkább Lucifert játszom Zalaegerszegen ahelyett, hogy Budapesten könnyedén jóval több pénzt keresnék. A zalaegerszegi Lucifer olyasmivel kárpótol, ami igazán izgat, érdekel, vagyis amiért élnem érdemes. Ha a zalaegerszegi előadás megfelelő hajlékra lelne és Budapesten is bemutatkozna, azt hiszem, tovább élne. Megérdemelné. Ilyesféle együttesben és munkában való részvétel úgy hat a színészre, mintha a maga életét, a maga személyiségét valósítaná meg. — Nem pedig Luciferét? A szerepét? Az önmegvalósítás divatos szólam ... — Számomra a kettő — a szerep és önmagam — azonos fogalom. Ha sikerül a szereppel eggyé válnom, akkor valóra váltom legbensőbb énemet is. Persze Zalaegerszegen nem nyílt lehetőség arra, hogy sokan lássák az előadást. De hát Jászai Mari sem játszott tömegeknek, emléke mégis halhatatlan. A tévével amúgy sem vetekedhetünk. Milliók nézik ... — Ez igaz, de csak egyszer vagy kétszer sugározzák az előadást. S ha történetesen ezért vagy azért aznap nem nézem meg, futhatok a kíváncsiságom után. Mindaddig, amíg nem válik a háztartás lényeges kellékévé a mindent konzerváló videofölvevő készülék ... Érdekes, hogy Zalaegerszegről olyan rajongón beszél, mint egykor Kecskemétről. — Kecskeméti termékeny korszakom Budapesten jóformán ismeretlen. Azt hiszem, fölösleges hangsúlyoznom, hogy ezt nem azért fájlalom, mert a népszerűség hajhászására törekszem. A tévébemondók popularitásával egyik színész sem vetekedhet. De mondhatnám azt is: a népszerűség nem is értékmérő. — Hát a siker? — Ha nincs siker, föl kell kutatnunk az okát. Ámbár a versenyben a rizikó sem megvetendő. Az én világomban hibás az az elképzelés, hogy a merészséget, az elszántságot kikergessük a színházból. A jó színház nem sterilizálható. — Az utóbbi években mintha eltűnt volna a film vásznáról... — Vagy tíz év óta nem vállalkoztam filmszereplésre, most már nem is nagyon hívnak. A tévét sokkal jobban szeretem, mert telerecord módszerrel készül, akárha élő előadás volna. Engem idegesít a hagyományos filmforgatás, borzongok a pillanatokra szabdalt jelenetek cikázásától. Kiöli belőlem a szellemi ingert, álmosít, untat. — S milyenek a tévéfelvételek körülményei? — Erre a kérdésre külön interjút kellene szentelnünk. Ha nekifognék, túlságosan sokat beszélnék róla. — Rendez-e újabb tévéjátékot? — Goethe Tassóját. A címszereplő Jordán Tamás, a többiek: Venczel Vera, Vas Éva, Bálint András és Kozák András. Együtt rendeztem Felvidéky Judittal. Örömmel csináltam. — Beszédhangja a régi, rokonszenves, olykor elcsukló, bensőséges színezetű ... Emlékszem, nem sokkal azután, hogy Kecskemétre került, erőltetetten puritán-monoton hangot ütött meg a színpadon. Mintha elriasztották volna a romantikának, vagy a legparányibb szentimentalizmusnak még a hallható látszatától is. — Erre nem figyeltem még. De most, hogy említi, elgondolkoztat... Most, hogy annyi minden szóba került, úgy hiszem, Gábor Miklósnak megint újabb arculata-lénye mutatkozott meg. Vas Évával a Nemzeti Színház próbáján (Fotó: Koncz Zsuzsa)