Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-17 / 11. szám
évek elején elmondhatjuk, hogy minden igyekezet ellenére: 1. mindezekből lényegében semmi sem oldódott meg; 2. azok közül, akik a válságfolyamatokat a tudat és öntudat kontrolljával legalább követni próbálták, csak azok „maradtak lábon”, azokat nem szívta be az elmúlt évtized automatizmusainak nagy darálója, akik megőrizték integritásukat, nem hagytak föl az illúziókkal való szembenézésekkel, társították ezt a kemény önszembenézéssel, és kialakították a maguk sebzett védettségét. E szokatlan szópárosítással arra utalnánk, hogy nem térnek ki a küzdelmek, az ütközések elől, és éppen a részvétel moralitásában erősítették meg tisztánlátásukat, a nagy emberi támpontokhoz való hűségüket. Albee George a húsz éve, a darab születésekor mintha még egy belterjes, nyugati értelmiségi kör válságát fejezte volna ki leginkább. Az eltelt idő azonban jelzi mindazt, ami — ha a darab kamarajellege, figurapárosainak helyhezkötöttsége miatt nem is históriai erővel, de azért — általános érvényre emeli a művet, George alakját is. Szeretnék itt felvillantani még egy gondolatot. Abban, hogy Gábor egy folyamatos műalkotás „második kötetévé” tudta sűríteni ezt az alakítást, abban, hogy a figurában ugyanolyan pontosan fejezi ki a nyolcvanas évek érzelmi-gondolati-lélektani szellemét, emberi valóságát, mint hajdan egy megelőző korszakét korábbi játékában, nagy szerepét látom, a korkérdésekkel, a színészi helyzetváltozásokkal járó emberi-művészi együtthaladásának. Vagyis ama alkotói, erkölcsi „lábonmaradásnak”, amiről itt az imént már ejtettem egy szót, s ami a mai magyar művészetben, színészetben sajnos nem általános. Hogy már most ehhez mi szükségeltetik, annak annyira sokfelé utalóak és személyesek a vonatkozásai, hogy itt csak megemlítenék két mozzanatot. Az egyik az, hogy Gábor az elmúlt másfél évtizedben sem szórta szét magát (akár film, vagy televíziós) tucatszerepekben, akkor játszott (bizony vidéken is!), ha méltó szerepet és rendezőt talált magának; a másik az, hogy színészként-rendezőként főképpen Madách, Füst Milán, Sarkadi Imre műve volt az a művészi létvonal, amelynek embert-művészt életben tartó áramlásában haladt. Az irónia, bölcsesség, játékfrisseség, amivel George-ot játssza, végül is a legfontosabb különbségig is elvezet a régi és mai alakítása között. Akkor, George és Martha darabzáró dialógusából (amiben a Valpurgis-éj, az Ördögűzés után lélekben vacogva magukra maradnak), Martha rémületével, utolsó darabzáró mondatával szemben, mégis Gábor George-ának biztató magatartására hullott rá a függöny. Most egy sokat megélt, méltóságát őrizni próbáló ember már úgy búcsúzik a közönségtől, hogy a befejezés hangsúlyai Martha utolsó mondatait röppentik ki a színpad dobozából: „Én félek ... George ... én ... félek ...” És ez ma így igazabb. TANDORI DEZSŐ. ..HA AZ EMBER IGAZÁN . Nézzük most csak innen. S akkor máris kitetszik, van annak valami jó gyökere is, hogy vonzódunk — bármi felületesnek látszó érdeklődéssel, bármennyi csalódott tévégomb-elcsavarással végül — a bűnügyi történetekhez. Én ugyanis arra a nem éppen falrengető fölfedezésre jutottam lassanként, hogy az ember, amíg ezt a lehetőségét el nem játssza, amíg ezt a feladatát tárgytalannak nem érzi, és még sorolhatnám, az ember: egyszemélyes felügyelőség. Franz Kafka, aki annyi alapsejtéssel hagyta magára századunkat, s aki oly nagy dramaturg volt azokban a kát-három vágásnyi metszésnyi történeteiben, ezt írta (épp egy ilyesfélében): „Micsoda meggyőző erő vibrál zivatar után a levegőben !. .. Járásom üteme ennek a járdának az üteme, ezé az egész utcáé, ezé a városnegyedé. Joggal felelősnek érzem magam minden ajtódöngetésért, asztallapverésért, minden pohárköszöntőért, a szerelmespárokért az ágyukban, az épülő házak állványzata között, sötét utcákban a házfalakhoz préselődve, bordélyok kerevetén. Jövőmhöz mérem múltamat.. . mindkettőt elsőrangúnak találom, egyiküket sem minősíthetem a másiknál különbnek, és csak a gondviselés igazságtalanságát kárhoztathatom, hogy ennyire kegyeibe fogadott.” Íme, az erőteljesen élt, átzsongított élet állapota. Mily sokszor vagyunk ezzel valahogy így mi magunk is! Mielőtt a kis elbeszélés befejezésével is előhozakodnék, hadd mondjam el, miért beszélek én magam ezekről a dolgokról. Először is: egy könyvről, egy nemcsak „színházi”, de emberi műről akartam már rég idők óta szólni, s mert egy részletét a magam könyvéhez is bátorítóul, egészítőül használtam végre, húsz év után (Gábor Miklós 1963-ban megjelent Tollal című könyvéről van szó), alkalmat kerestem (s majd egyszer itt, ha mód lesz rá, vissza is térek ez eredeti tárgyhoz). Shakespeare-ről is, színészéről is elmondani ezt amazt, főleg arról, hogyan is kell, milyen nagyon kell mind az ilyen igazi zárt és zárt „témakör” az írónak, az egyszemélyes főfelügyeletnek. Ám ahogy ezt fontoltam, Gábor Miklós a jó véletlen útjain megelőzött, és elmondta a maga főfelügyeleti panaszát, mintegy „önmagukról”. Szólni manapság, a szólások dömpingjében és a szó háttérbe szorulásának látszólagos látványzúdulásában, úgy gondolom, csak igazán belülről szó Gábor Miklós George szerepében