Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-17 / 11. szám

évek elején elmondhatjuk, hogy min­den igyekezet ellenére: 1. mindezek­ből lényegében semmi sem oldódott meg; 2. azok közül, akik a válságfo­lyamatokat a tudat és öntudat kont­rolljával legalább követni próbálták, csak azok „maradtak lábon”, azokat nem szívta be az elmúlt évtized auto­matizmusainak nagy darálója, akik megőrizték integritásukat, nem hagy­tak föl az illúziókkal való szembené­zésekkel, társították ezt a kemény önszembenézéssel, és kialakították a maguk sebzett védettségét. E szokat­lan szópárosítással arra utalnánk, hogy nem térnek ki a küzdelmek, az ütközések elől, és éppen a részvétel moralitásában erősítették meg tisztán­látásukat, a nagy emberi támpontokhoz való hűségüket. Albee George­ a húsz éve, a darab születésekor mintha még egy belterjes, nyugati értelmiségi kör válságát fe­jezte volna ki leginkább. Az eltelt idő azonban jelzi mindazt, ami — ha a darab kamarajellege, figurapárosai­nak helyhezkötöttsége miatt nem is históriai erővel, de azért — általános érvényre emeli a művet, George alak­ját is. Szeretnék itt felvillantani még egy gondolatot. Abban, hogy Gábor egy folyamatos műalkotás „második köte­tévé” tudta sűríteni ezt az alakítást, abban, hogy a figurában ugyanolyan pontosan fejezi ki a nyolcvanas évek érzelmi-gondolati-lélektani szellemét, emberi valóságát, mint hajdan egy megelőző korszakét korábbi játékában, nagy szerepét látom, a korkérdésekkel, a színészi helyzetváltozásokkal já­ró emberi-művészi együtthaladásának. Vagyis ama alkotói, erkölcsi „lábon­­maradásnak”, amiről itt az imént már ejtettem egy szót, s ami a mai magyar művészetben, színészetben sajnos nem általános. Hogy már most ehhez mi szükségeltetik, annak annyira sokfelé utalóak és személyesek a vonatkozá­sai, hogy itt csak megemlítenék két mozzanatot. Az egyik az, hogy Gábor az elmúlt másfél évtizedben sem szórta szét magát (akár film, vagy televíziós) tucatszerepekben, akkor játszott (bi­zony vidéken is!), ha méltó szerepet és rendezőt talált magának; a másik az, hogy színészként-rendezőként fő­képpen Madách, Füst Milán, Sarkadi Imre műve volt az a művészi létvonal, amelynek embert-művészt életben tar­tó áramlásában haladt. Az irónia, bölcsesség, játékfrisseség, amivel George-ot játssza, végül is a legfontosabb különbségig is elvezet a régi és mai alakítása között. Akkor, George és Martha darabzáró dialógu­sából (amiben a Valpurgis-éj, az Ör­dögűzés után lélekben vacogva maguk­ra maradnak), Martha rémületével, utolsó darabzáró mondatával szemben, mégis Gábor George-ának biztató magatartására hullott rá a függöny. Most egy sokat megélt, méltóságát őrizni próbáló ember már úgy bú­csúzik a közönségtől, hogy a befeje­zés hangsúlyai Martha utolsó monda­tait röppentik ki a színpad dobozából: „Én félek ... George ... én ... félek ...” És ez ma így igazabb. TANDORI DEZSŐ. ..HA AZ EMBER IGAZÁN . Nézzük most csak innen. S akkor máris kitetszik, van annak valami jó gyökere is, hogy vonzódunk — bármi felületesnek látszó érdeklődéssel, bár­mennyi csalódott tévégomb-elcsava­­rással végül — a bűnügyi történetek­hez. Én ugyanis arra a nem éppen fal­rengető fölfedezésre jutottam lassan­ként, hogy az ember, amíg ezt a lehe­tőségét el nem játssza, amíg ezt a fel­adatát tárgytalannak nem érzi, és még sorolhatnám, az ember: egyszemélyes felügyelőség. Franz Kafka, aki annyi alapsejtéssel hagyta magára száza­dunkat, s aki oly nagy dramaturg volt azokban a kát-három vágásnyi­ met­­szésnyi történeteiben, ezt írta (épp egy ilyesfélében): „Micsoda meggyő­ző erő vibrál zivatar után a levegő­ben !. .. Járásom üteme ennek a jár­dának az üteme, ezé az egész utcáé, ezé a városnegyedé. Joggal felelősnek érzem magam minden ajtódöngetésért, asztallapverésért, minden pohárkö­szöntőért, a szerelmespárokért az ágyukban, az épülő házak állványzata között, sötét utcákban a házfalakhoz préselődve, bordélyok kerevetén. Jö­­vőmhöz mérem múltamat.. . mind­kettőt elsőrangúnak találom, egyikü­ket sem minősíthetem a másiknál kü­lönbnek, és csak a gondviselés igaz­ságtalanságát kárhoztathatom, hogy ennyire kegyeibe fogadott.” Íme, az erőteljesen élt, átzsongított élet álla­pota. Mily sokszor vagyunk ezzel va­lahogy így mi magunk is! Mielőtt a kis elbeszélés befejezésé­vel is előhozakodnék, hadd mondjam el, miért beszélek én magam ezekről a dolgokról. Először is: egy könyvről, egy nemcsak „színházi”, de emberi műről akartam már rég idők óta szól­ni, s mert egy részletét a magam köny­véhez is bátorítóul, egészítőül hasz­náltam végre, húsz év után (Gábor Miklós 1963-ban megjelent Tollal cí­mű könyvéről van szó), alkalmat ke­restem (s majd egyszer itt, ha mód lesz rá, vissza is térek ez eredeti tárgy­hoz). Shakespeare-ről is, színészéről is elmondani ezt­ amazt, főleg arról, hogyan is kell, milyen nagyon kell mind az ilyen igazi zárt és zárt „té­makör” az írónak, az egyszemélyes fő­felügyeletnek. Ám ahogy ezt fontoltam, Gábor Miklós a jó véletlen útjain megelő­zött, és elmondta a maga főfelügyeleti panaszát, mintegy „önmagukról”. Szólni manapság, a szólások dömping­­jében és a szó háttérbe szorulásának látszólagos látványzúdulásában, úgy gondolom, csak igazán belülről szó­ Gábor Miklós George szerepében

Next