Film Színház Muzsika, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-17 / 11. szám

APROPO KÉT HYPPOLITOSRÓL Egyikük, az író, a máso­dik emeleten lakott; a má­sik, a zeneszerző, pontosan fölötte, a harmadikon. Ha valami tetszetős új dallam született meg a kom­ponista ujjai alatt — le­hallatszott a zongoraszó! —, a librettists fogta a partvis,t s a nyelével fölkopogtatott a mennyezeten, így gratu­lált. Aztán kialakult egy lií­­vójelük: ha Eisemann Mi­hály — mert róla van szó — szerette volna, hogyZá­­gon István — mert róla van szó — feljöjjön hozzá, mert meg akart ne­ki mutatni valamit, elzon­­gorázta a Gyere, te nimand kezdetű slágert, amely — nem az ő közös szerzemé­nyük volt. (Hanem Zerko­­vitz Béláé egy személyben: szöveg, zene!) Az író tudta, neki szól a szíves invitá­lás, és egy-két perc múlva csöngetett a zeneszerző aj­taján. Amikor Eisemannék oda­költöztek a Bimbó út 3-ba, Zágonék már ott laktak. És jól ismerték egymást, hiszen két-három esztende­je szüntelenül vetítették a Hyppolit, a lakáj című fil­met, amely Zágon István vígjátékából készült és amelyben két Eisemann Mihály-dal hangzott fel, a Köszönöm, hogy imádott meg a Pá, kis aranyom pá. (Ezeknek a slágereknek nem Zágon István a szö­vegírója.) A két Hyppolitos közül előbb az írót ismertem meg, valamikor 1946 vé­gén vagy 1947 elején, a Rá­dióban. Zágon István hetenként egyszer megjelent, hozta a már várt, az esedékes hu­moreszket, amely rendsze­rint két gépelt oldalnyi volt, csak nagy ritkán hosz­­szabb. Nekem adta át őket. mert iktatói-ssgédlektori­­titoknoki tisztemből fakadt, hogy a kéziratokat műsor­borítékba tegyem s az Iro­dalmi Osztály illetékesei elé terjesszem. Zágon István tömör kis írásai, ezek a sa­játságos miniatűrök a Szí­nes Szőttes meg a Bolond Istók című adásban hang­zottak el. És Horváth Tiva­dar olvasta fel valameny­­nyit, az író hangütése és a színész hangja között sok volt a rokonság. Pista bácsi (így szólítot­tam, bár csak három-négy évvel járhatott túl az öt­­venen) miután átnyújtotta a kéziratot, elővett egy kis papírszeletet s kihúzott rajta valamit. Kíváncsisá­gom eredménnyel járt: megtudtam, reggel egy da­rabka papírosra írja föl napi tennivalóit, délelőtt aztán elindul a városba, és mihelyt valamelyik felada­tát elintézte, a cédulán gondosan kitörli. Ez igen megtetszett Annyira, hogy ma is naponta úgy teszek magam is, ahogyan akkor tőle láttam: cédulát írok, és tételeket húzok ki. Jó egy esztendeje ismer­tük már egymást, Zágon István színműírói, humo­rista- és dalszövegírói munkásságából bármikor kapásból felelni tudtam, s egyszer elkövetkezett a nagy pillanat, a dicséreté, amely úgy hangzott, mint valamely Zágon-kétflekkes írás részlete: — Tudod, miért tartanak itt téged? — kérdezte tő­lem, s nem várta meg a választ, maga felelt rá: — Mert kis helyen elférsz és bármikor fel lehet ülni... Eísemann Mihállyal csak jó néhány évvel később is­merkedtem meg személye­sen. Akkor kezdték a szer­zeményeit ismét elfogadni (mert egy ideig ő is, Zágon is amolyan hallgatólagos feketelistán szerepelt, ki tudja, miért). Az író rit­kábban tartózkodott ott­hon, mert a nehéz évek­ben egy tervező vállalat alkalmazottja lett, lévén „civil” foglalkozása általá­nos mérnök. De továbbra is írt. És együtt írták ak­kortájt Misi bácsival (a két Hyppolitos) a Nem váriam s valaki jött egy délután kezdetű finom keringőt, amely nem lett ugyan slá­ger, nekem viszont egyik kedvencem. Szóval Misi bácsi (mert Eisemann is, szeTnüvegesen, szőkéből őszre hajlón ugyancsak „bácsinak” szá­mított a szememben) ült a zongoránál és ujjai alatt születtek a dallamok. Dal­lam és dallam' mennyi lí­rai és mennyi játékos me­lódia ! Kifogyhatatlanul áradtak belőle. Az ujjait említem? Igen, ő úgy kom­ponált: az ujjaival kutat­ta ki az új motívumokat a zongora 'billentyűzetén. Vannak, akik dúdolva írják a muzsikig megint mások a hegedű négy húrján fut­tatják a vonót, s így szület­nek a dalok. Mennyire rá lehet ismerni, ki hogyan komponál! Nos, Eisemann Mihály slágereiről mindig a zongora klaviatúrája jut eszünkbe, meg a tíz emberi ujj. Amikor még sem Zágont, sem Eisemannt nem ismer­tem, kamaszfejjel láttam a XIV. René című zenés víg­játékukat. Akkor még sze­repelhetett az író neve a színlapon. Három évvel ké­sőbb, a Fekete Péterén már nem . . . Álnéven írta a da­rabot, a dalszövegeket. Egy akkori színházi kritikus, szellemeskedni kívánva a librettista személyét ille­tően, leírta, hogy „Zágon felé mutat egy halovány csillag”, s ez szinte denun­­ciálásszámba ment akkor. Szerencsére, a Fekete Pé­ter egyik főszerepét Kiss Manyi játszotta, róla pedig mindig megírták: Zágon­ban, az erdélyi faluban, Mi­kes Kelemen szülőhelyén telt a gyerekkora, jóakarat­tal, így rá is lehetett vo­natkoztatni, a tapintatlan színműbíráló célzását. Zágon öt évvel volt idő­sebb Eisemann-nál, és tíz esztendővel élte túl. Most együtt is, külön is szerepelnek: jövő héten, csütörtökön Hyppolit, a la­káj-bemutató lesz a Játék­színben, pénteken pedig az Én és a kisöcsémnek, az Eisemann—Szilágyi László szerzőpáros nevezetes zenés vígjátékénak premierje a Népszínházban, a Kulich Gyula téren. Hyppolitot, a lakájt, Csor­­tos Gyula hajdani filmszt­­repét most, a színpadon Benedek Miklós alakítja. Benedek Miklós a fia Be­nedek Tibornak, aki az em­lékezetes Zágon-humo­­reszkkel, a Bájglival orszá­gosan visszhangos sikert aratott. . . Nekem a színház: a sza­kadatlan, a folytonos jelen idő! A mai napom is olya*:, hogy benne van Eisemann Mihály, amint a zongora kottatartóján kis vázlatfü­zetébe, „bichlijébe” új mo­tívumok hangjegyeit írja. És itt van, ma is, Zágon István, sokat cigarettázott, rekedtes hangjával, amint a nevét magyarázza valaki­nek a telefonban, a nehe­zen (?) érthető nevét: „Zá­gon, tetszik érteni?! Zá­gon . . . Mint madár az ágon.” . Dalos László Vígszínház, 1940. szept. 14., a XIV. René premierje. Felső sor: Zágon István, Eisemann Mihály, Bródy Tamás, Feleki Kamíll;alsó sor: Mezei Mária, Harsányi Zsolt, Tolnay Klári 6

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék