Film Színház Muzsika, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-08-24 / 34. szám
— A Nem magánügy című vígjátékban egy amatőr énekesnő zongorakísérője voltam, s amint már említettem, egyetlen szavam sem volt a szövegkönyvben. Az énekesnőt Békés Rita játszotta remekül, vérbeli humorral karikírozta a nő érzelgős, fülsértő, dilettáns kornyikálását. Én e produkcióktól meggyötörten és blazírtan szakítottam félbe olykor azzal, hogy: — Művésznő, ez a ritardando itt kitartandó .... Ezt az egy mondatot én kreáltam magamnak. Ez ott és akkor többet ért százoldalas szövegnél. Pontosan ült. A közönség óriási derűvel és tapssal honorálta. Feljöttünk az előadással Pestre a színházi fesztiválra is. A siker itt sem maradt el. De amikor a lapokban elolvastam a dicsérő kritikákat, amelyek hosszan elemezték karakteralakításom nüanszait, olyan lettem, mint a hályogkovács. Soha többé nem tudtam már ugyanúgy eljátszani. — Végül is mivel halmoztak el jobban Debrecenben: föllelkesítő vagy „nemszeretem” szerepekkel? — Is-is. Nagyon szerettem a Tur-testvérek Villa a mellékutcában című drámájában a követségi tanácsos szerepét. Ezt Pesten, a Madách Színházban a nálam több mint harminc évvel idősebb Uray Tivadar játszotta. Már mondtam, hogy mindig is vonzódtam az életkoromnál idősebb szerepekhez. Nem éreztem ezért magaménak — ha egy ilyen álomszereppel kapcsolatban hihetetlennek hangzik is — Rómeót. Másodszereposztásban jelöltek ki rá — igazából Soós Imréé volt Rómeó, nem is akármilyen sikerrel. Én, kevés próbával megcsináltam, ez a legtöbb, amit elmondhatok róla. Ami szép emlékem megmaradt Rómeóról, az inkább a rendező, Vámos László személyéhez fűz. Csodálatos volt együtt dolgoznom vele. Ha ő rendezett, jó kezekben éreztem magam. Az erkélyjelenetnél azt mondta: — Nézd Júliát! Hát én néztem is Örkényi Évát, aki Júliát alakította. Majd kiguvadj, szemem. De akkor még a kezdet kezdetén álltam annak a technikának, annak a varázslatnak az elsajátításában, amivel Rómeó nézi Júliáját, amivel színész nézi a partnerét. — Nézd Júliát! — cseng még most is a fülembe Vámos instrukciója. Megtanultam: a tekintet olykor többet mond el a színpadon a legszebben kimondott szónál. — Vámos Lászlónak nyilvánvalóan igaza volt, amikor alkatilag ideális Rómeót látott benned. — Ezt nem vitatom. Úgy ítélte meg azonban, hogy egy igazi Rómeóhoz képest nekem pipaszár lábam van. Ezért vattát temetett a harisnyámba. Nem gondolhatta, mi lesz belőle. A Dajkát mind a két szereposztásban Hotti Éva játszotta. Rómeó és a Dajka egyik közös jelenetükben a súgólyukon ültek. Hotti Éva játékának elementáris hevületében nagyokat csapdosott Soós Imre térdére. Hanem amikor ugyanezt cselekedte velem, porfelhő tört elő vádlim vattatöméséből. Alig bírtuk a köhögést abbahagyni. Maradt a pipaszár láb ... — Úgy tudom, Rómeó végül is a vizsgaszereped lett. Rómeódra kaptad meg a színészi okleveledet, amit félbetört színiiskolai tanulmányaiddal nem sikerült megszerezned. — Mégse szerettem. Igaz, nem szenvedtem tőle, mint később az Ármány és szerelem Ferdinándjától. Valahogy nem tudtam bensőséges emberi viszonyt kialakítani a klasszikus drámairodalom fiatal hőseivel. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor egy dunaújvárosi vendégszereplésünk alkalmával Téri Árpád közölte velem, hogy a jövő évadban a Hamletet akarja színre vinni. Méghozzá velem. — Kezdj el, kérlek, foglalkozni a szereppel — mondta. A bejelentés villámcsapásként ért. Biztos bukás — gondoltam. De aztán igyekeztem leküzdeni magamban ezt a gondolatot. Tanulni kezdtem a szöveget. Minden szava mázsás súllyal nehezedett rám. Azok a legendás hagyományok, amelyekkel a Hamlet-alakítások kapcsán a magyar színészet története is büszkélkedhet, egyszerre serkentettek és bénítottak. A próbákat is úgy kezdtem el, mintha mázsás súlyokat kellene görgetnem a színpadon. Mozdulni, megszólalni alig tudtam. — Úgy érzem ki a szavaidból, hogy birkózásod a Hamlettel a színészi magadra találás adért folytatott küzdelmed is volt. — A Hamletre készülés közben sok lényeges felismeréshez jutottam el. Egykét hét múlva azt mondta Téri: — Mostantól kezdve ne játssz. Felejts el mindent. Járkálj kedved szerint fel-alá a színpadon. Beszélgess vagy motyogj a tulajdon szavaiddal. — Mintha Góth Sándor annak idején már tanácsolt volna neked ilyesmit. — A különös rendezői eligazítás csodát tett. Amint laza léptekkel bekalandoztam a játékteret, lassacskán sajátommá lett a színpad, a lépcső, ez a bejárat, az a bejárat. S amint eközben mondtam-mondogattam, értelmet nyert bennem a szövegem. Akkor Téri azzal állt elő: — Most mondd úgy, mintha magyaráznál a partnerednek. Akard megértetni vele a szövegedet. Ez volt a döntő lökés. A legfőbb instrukció, amihez azóta is tartom magam. Megértetni a szöveget. A megértés velem is megérteti, amit mondok. Ez magával hozza az átélést, a belehelyezkedést a játszott szerepfigura érzéseibe, gondolatvilágába. Ha nem sikerül magam megértetni a partneremmel, a közönség sem fog megérteni. A megértés, az értelmezés hangerővel, az indulatok túltengésével nem pótolható. A közönséget is leszoktatja arról, hogy a színházban gondolkodjék. De nem akarok eltérni a tárgytól. A Hamletnek országos híre kelt. Olyan szériát ért meg, ami vidéken egészen szokatlan. Pestről is sokan lejöttek, hogy lássák. — Akkor már úgy találtad, hogy beértél a színészi hivatásra? — Ezt már egy-két hónappal előbb megsejtettem. Bemutattuk Karinthy Ferenc darabját, az Ezer évet. Ebben Ludányi bíró szerepet kaptam. Éreztem, ez az alakításom fordulópont. S úgy érzem ma is, Sas György sorozata 8. «HLIBUMMIß®1. Csaknem harminc év múltán visszatértem a debreceni Csokonai Színház színpadára, hogy eljátsszam Az ügynök halálában Willy Loman szerepét. Fiaimat Sziki Károly és Fésűs Tamás alakítja (Fotó: Sípos Géza)