Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
ADVENT A HARGITÁN Hol a helye Sütő András drámái sorában az Advent .. -nek? A magatartásdrámák, a cselekvés, a kisebbségi tartás- és választásdrámába épített modelljei után a história, a biblikus idők mélyéből hőst kereső Egy lócsiszár ..., Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Szuzai menyegző mellett milyen hely illeti meg a hargitai szerelmespár pusztító és önpusztító indulatokat lobogtató, tragikus végű szerelmi párviadalát? Hol a helye a műnek? Ahol a szó, az érvek, az indok után a kétségbeesett elhallgatásnak. A realitásokra építő bizodalom, remény, alakító akarat után az irreális csodavárásnak. A lehetőségek számbavétele után a lehetetlenségek számbavételének. Ez a mű, az Advent... pontosan erről szól: minden hőse várja a maga életének csodáját. Mindegyiküknek megvan a maga feloldhatatlan, emberi akarattal, igyekezettel, jószándékkal le nem győzhető bánata, sérelme, lelki terhe, emberi vesztesége: a csodától remélik életük jobbrafordulását. A csodáik pedig vagy elmaradnak, vagy későn érkeznek. Magatartásdrámákat írt eddig Sütő, választásdrámákat? Most a csodavárás heroikus és eredménytelen küzdelmét fogalmazta színpadi művé. S miért a mesét választotta? Ehhez az irreális küzdelemhez csak az irreális forma társulhat, a csodákhoz mi más, mint a belőlük építkező műfaj? Ám írói akarata szerint a hagyományos mesei igazságszolgáltatás nélkül: a világ, melyről a történet szól, az események, melyek a hófalak között, az erdei, rengetegbeli házikóban zajlanak, bármily csodásak, annyi közük van a valósághoz, hogy ne érhessenek jó véget. Ebben a világban megbicsaklik a százados, mesei rend, felbomlik az ősforma, ez a világ a mesét is a maga képére formálja. Nem repül el, miként az Énekes madárban, a két egymást szerető fiatal: itt Rékát és Gábort maga alá temeti és megfojtja a Nagy Romlás hógörgetege. Bódi Vencel hiába várja huszonhat éven át egyetlen, „tengerhez és tengerészhez szegődött leányát”. Csodalátó Zetelaki Dániel hiába támad föl kétnapos halálából, az újból megkapott élet csak arra való, hogy a fia halálát elviselje vele. Árvai Réka hiába kaparja ki húsz év után a hó alól egyetlen, igaz szerelmét, már nem azt a szerelmet kapja vissza, mint amit elveszített, hiába gyullad ki magától Bódi Vendel huszonhatodik karácsonyi lámpácskájának lángja, hiába hozható vissza Zetelaki Dániel kutyájának elvesztett hangja, megtévesztő, apró csodák ezek, önmagukért valók, értelem és következmény nélkül valók. Csak azért esnek meg, hogy a hívő és balga ember higgye: komoly, sorsfontosságú ügyekben is történhetnek helyzetváltoztató csodák. Sütő András a maga adventi meséjével azt üzeni: ilyen csodák nem eshetnek meg se Hargitán innen, se túl, de hősei mégsem választhatnak mást, mint a „várakozás mécseseit” faragva reménykednek, hogy a jelenvaló világban, itt a csodák nélküli földön, megmaradnak egymást kereső emberi közösségnek. Az író nem hagy kétséget afelől: a fogyatkozó, széthulló, nem egymásra, csak személyes bajaira figyelő közösség újbóli megerősödéséhez bizony elkelne a csoda. Itt, ezen a ponton az írói üzeneteket érzékenyen és pontosan közvetítő rendező, Sík Ferenc még határozottabb is, mint a szerző, s mindkét irányban. A darab fő alakjait körülvevő, a játék végén már Anonymuscsuklyás, arctalan, személyiség nélküli férfiak, bekötött szájú nők a közösség teljes szerepnélküliségét, kívülállását jelzik, de Árvai Réka segítségkérő szavaira mégiscsak leheletüket, kezük melegét, akaratukat adnák Zetelaki Gábor fagyott testének feltámasztásához. Ez a színpad közösség élet-halál ügyekben még mozgósítható! Más lehetősége azonban a rendezőnek sincs, hogy több reménnyel, felemelőbb, léleknemesítőbb jelzéssel támogassa meg az író keserű, eddigi legkeserűbb művét: a színpadon sem lehet kevésbé fenyegető a történet alaphelyzete, kevésbé szívet szorító a történés, mint az írott szövegben. A játék a szüntelen fenyegetettség alaphelyzetéből indul, s ez alapállapot egyetlen pillanatra sem változik. Bakó József hatalmas, a hegyi házikóra, az emberekre boruló jégfalat, csónakfejfát, a faragott székelykapuk motívumait sejtető, katedrális falakat, dőlni akaró temetői fejfák látványát is sugalmazó díszletei között már nincs helye másnak, csak a fojtott, halk, suttogó verbális kommunikációnak. Az itt élők elvesztették a kiabálás jogát: „Uram — fohászkodik Bódi Vencel az Istenhez — miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább?” Az Isten, s a hegyek a Kicsi Romlás és a Nagy Romlás háromszögébe szorult, a hangos szóra is összeomlással fenyegető hófalak szorításában, a nyitott ablakon kiszűrődő zajra is leomlással fenyegető jégóriások alatt, a teljes természetközelségben, mégis természetellenes helyzetben létező emberek közösségi magatartása megváltozik. Erkölcsi rendjük felbomlik, ítélőképességük megzavarodik. A helyzet és következménye: a mese, a mű első-felső rétegét jelentő cselekmény egyik, tündérkedésen túli üzenete. A torz helyzet által eltorzított emberi lélek nem ismer erkölcsi gátakat: a végtelen toleranciát, a várakozást, mint egyetlen lehető magatartásmodellt hirdetőBódi Vencel, s a még semmit sem értő Kisréka, a megesett Árvai Réka leánya a legtisztább etikájú figura. Egyik sem cselekvő alak: a tudatlanság, az ártatlanság és a „csakazértis” remény között választhatunk. Mert mindenki más példája követhetetlen : Zetelaki Gábor, aki nem ismeri a megbocsájtás, a vétlen vétek, a természetellenes helyzet szorongatottságát van elkövetett bűn (az „állami fizetésű vadőrrel, kényszerű kapcsolattal csalja meg őt, megcsalja gyermeki szerelmüket Árvai Réka megbocsájtásának képességét, halálba taszítja a vadőrt. Apja, Csodalátó Dániel féktelen indulattal átkozza az egyetlen bűnéért egy élet vezeklésével fizető Rékát. Árvai Réka, a megöregedett, ifjú leányára féltékeny „jégmadár” önmagát és a jég alól ifjan feltámadó Gábort hajszolja, kiáltja halálba. S a közösség, bár Bódi Vencel kiosztja közöttük a várakozás, a reménység mécseseit, felszított segíteni akarásában is jellegtelen, s valójában segítségre képtelen. Gábort mégiscsak Réka találja meg, s melegíti életre végtelen-gáttalan, pusztító szerelmével. ADVENT A HARGITÁN (Nemzeti Színház). Sinkovits Imre és Kubik Anna (Fotó: Sípos Géza) A SZÍNHÁZ