Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
A játék, melybe a „zimankós idő” elől menekül az író, jeges-keserű vallomás , konstruktív javallat nélkül. Itt állok — idézhetnénk a drámakötet címét — s most másképp nem tehetek! Rendkívüli szerettel és műértéssel, nagyon tiszta szerepértelmezéssel közelítettek a darabhoz a szereplők, Kubik Anna hármas feladattal küzdött meg bravúrosan! A Róka, az ifjú, s érzelmi skáláján az érzékiségtől, a kétségbeesésig, a fényes, mély szerelemtől az akaratos, dacos ellenállásig, a simulékony cicaságtól a nyers parancsolgatásig számtalan szín vibrál. A húsz évvel későbbi önmaga: keresésbe, bűntudatba, emberfeletti erejű akaratba keményedett, mégis szerelemre sóvárgó, széppé kivirágzó öregasszony. S ő Kisréka: az ártatlan, a gyanútlan, akiben mégis ott bújkál már a szereleméhes jégmadár ! Meghatározó erejű alakítás ez az ifjú színésznő pályáján: mutatja karmait a vitathatatlan, lefegyverző tehetség. Sinkovits Imre Bódi Vencelje, bár tiszte, hogy a „várakozás lámpásait” újra és újra meggyújtsa, hogy azt az észérvekkel meg nem támogatható reménységet ébren tartsa, nem emelkedhet, s nem is emelkedik heroikus igazságú hőssé. Egy hittel megáldott, szomorú tagja ő a szóródó-pusztuló kicsiny közösségnek. Szép alakítás Funtek Frigyesé: Zetelaki Gáborét a rajongó szerelem élteti, s a toleranciára való alkalmatlanság űzi a halálba. Agárdi Gábor fájdalmas igazába belekövült, kemény Zetelaki Dánielé is bizonyság: torzuló, érdesülő lelkek formálódnak a Nagy Romlás árnyékában. Minden szereplő a maga igazát védelmezi, hirdeti, tekintet és engedékenység nélkül, mindenki a maga baját panaszolja, de anélkül, hogy ez a panasz közös erővé, közösségmegtartó erővé válna, ebben a reménytelen állapotban érvényes, igaz pillanatai vannak a közösségtől végleg elszakadt Máriának, Bódi Vencel leányának, Götz Anna megformálásában. Kérdezzük meg egyszer: hol a helye a műnek a sütői életműben? Törvényszerűen a klaszszikus, formatisztelő, erkölcsi, cselekvési útmutatással szolgáló előző drámák mellett: a sok határozott szó után a keserű sóhajnak a Nagy Romlás alatt, az örökös omlásveszélyben láthattuk elsőbbsége van. Cs. Nagy Ibolya A Szerzői Jogvédő Iroda azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló adatai alapján a Játékszín mostani bemutatója a századik premier a világon. Közel másfél évtizeddel a Macskajáték szolnoki első előadása után, még Makk Károly és Szabó István filmjeit, valamint a könyvkiadásokat is hozzászámolva, egy mű olyan páratlan diadalútjáról beszélhetünk, mely csak Molnár Ferenc darabjainak jutott osztályrészül. Sokan kutatták a „titkot”, mely Örkény István művét ehhez a sikersorozathoz vezette. Még a rendezők sem voltak egyforma nézeten a játék előadási stílusát illetően. Ki a darab líraiságát, ki a groteszk lehetőségeket helyezte előtérbe, és e sorok írója még komédiának is látta külföldön a Macskajátékot. Örkény István ekkor is bölcsen bólintott, gratulált a rendezőnek, a díszlettervezőnek és a színészeknek, akik mindig boldogan vették tudomásul, hogy megtalálták a darab egyetlen értelmezési lehetőségét. A közönség pedig itt is, ott is tapsolt, igazolva a művészek erőfeszítéseit. Láttam én már Orbánnét mohai és kötött sapkában, széles karimájú kalapban és tollas csodában, végig körömcipőben és végig mamuszban, mocskos slaffokban és szolid eleganciában, ahogy külföldön elképzelik a magyar Orbánnékat, és ahogy itthon elképzelik egy nemzetközi mű nyilván „üzenetes” Orbánné-alakját. Láttam én már Orbánnét táncra perdülni, és a szomorú részeket végigsírni. Aztán a legkisebb pincérszerepben, amit általában főiskolásoknak osztanak ki, Tovsztogonov színházában a társulat egyik vezető színésze teremtett megrendítő pillanatokat. Ilyesformán még egy egyszerű recenzensben is kialakulhat egy ideális Macska játék-összkép, össze tudná állítani az általa látott két tucatnyi előadásból azt a csapatot, mely a századik premieren a legjobban reprezentálná a sokarcú mű értékeit. Ez az előadás azonban csak lelkem színpadán elevenedhet meg — fájdalmasan sokan nincsenek már köztünk. Hegedűs Ágnes, Bulla Elma, Békés Rita, Balázs Samu, Sarlai Imre neve jut most hirtelen eszembe. Berényi Gábor ismét Fehér Miklóst és Jánoskuti Mártát hívta segítségül. Az ő díszlet- és jelmezterveik alapján született az első premier is, akkor azonban a darab sorsának alakulásában úttörő érdemeket szerzett Székely Gábor rendezte az előadást. A szereposztás is reprezentatívnak mondható, és csupán rendezői megközelítés kérdése, hogy ideálisnak is lássuk. Mindenesetre a koncepciónak áldozatul esett Józsi szerepe, mely kihúzásra került, és a pincérből is felszolgálónő lett. Eme apró dramaturgi módosítások azonban csakugyan jelentéktelenek. Az előadáson belül azonban a rendezőnek mégsem sikerült zökkenőmentesen megoldania minden, a rendezői leleményre háruló dramaturgiai buktatót, a ruhaváltásoktól a hármas telefonig, mely a nézőtérről szemlélve meglehetősen zavaró. Tulajdonképpen alapjában nem elhibázott Berényi értelmezése, a hangsúlyok csakugyan oda kerülnek, ahová kell, és az előadás egészének hangvétele is közelít az ideálishoz, az átütően sikeresig azonban nem képes elvinni a nézőt, egyrészt a szereplőválasztás, másrészt az alakok kimunkálatlansága és kiérleletlensége folytán. Kétségtelenül a két legsikerültebb alakítás Törőcsik Marié (Egérke) és Tolnay Klárié (Giza). Ők azok, akik a darab szellemiségén belül a játéklehetőségek határaiig mozdulnak, és személyiséget rajzolnak föl. Inke László (Csermlényi Viktor) jó karaktert hoz, de az alakítása a szerep lehetőségei alatt marad. Kohut Magda (Paula) szereposztási tévedés áldozata. Csomós Mari (Ilus), Delly Rózsi (Cs. Bruckner Adelaida) és Gyurkovics Zsuzsa (felszolgálónő) hitelesen működnek közre. Orbánné szerepét Psota Irén játssza. Szolid szélsőségekből építkezik, pontos hangsúlyokkal és néhol hatásosan. Úgy gondolom, Örkény István most is bölcsen bólintana, és gratulálna a közreműködőknek, hiszen a közönség most is tapsol. Bulla Károly MACSKAJÁTÉK MACSKAJÁTÉK (Játékszín). Psota Irén és Törőcsik Mari (Fotó: Szoboszlai Gábor)