Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 2. szám
r . MÉLTÓSÁGOS KOMÉDIÁS Búcsú Márkus Lászlótól Azóta sem felejthető az az 1953-as téli este a debreceni Csokonai Színház nézőterén. A fonott karosszékből feltekintve a színpad fölötti homlokzatról a régi nagyok, Szentpétery, Fáncsy tekintettek alá — közben lassan felgördült a vasfüggöny, elsötétedett a nézőtér. A zenekari árokból előtűnt Zakariás Gábor, a korán elhunyt karmester, aztán intett, és Lehár muzsikájára szétlebbent a függöny: maszkos, jókedvű kompánia áradt a színpadra, s énekelték: „Farsang van, vidáman áll a bál...” A Luxemburg grófját adják Vámos László ötletes, invenciózus rendezésében. Akkor láttam először színházat. A távozó utcai sokadalom után harminchárom év távolából is előtűnő jelenet, amint az elsötétülő színpadon a kávéház teraszán Márkus László mint Brissard előpattan, táncol, térdén lovacskáztatja partnerét és énekli: „Gyerünk tubicám, se kocsink, se lovunk...” Elbűvölten néztem Márkus László kedvét, kedélyét. Bizonyos immár: az ő bája, varázslata igézett meg egy életre, azóta is visz a nyugtalanság, hogy színházban töltsem az estéimet, életem jobbik felét. Márkus László félelmes időkben farsangoló kedélylyel emelte ünnepivé szorongó mindennapjainkat. Operettek tánckomikusaként ünnepeltük őt Debrecenben, de hogy az Éjjeli menedékhely Bárójaként oly hitelesen mondhatta: „Félek. Mi lesz ezután?” — emberi, színészi sorsának mélyebb áramára utalt. Nem láttuk meg az ő kétségeit, fájdalmát. Már volt mire emlékeznie, rettegett időkre, majd a későbbiekre, mikor főiskolásként fölötte is gyakorolták az osztályharcot. Igaz, csak tíz napig volt kitelepítve, de ennyi késettség is elég volt ahhoz, hogy vizsgaelőadásának búcsút mondjon. De miért is említem ily hivatalosan: Márkus László? Laci volt ő nekünk, egykori debreceni gyermekeknek éppúgy, mint a szülőknek s valamennyi nézőnek. Majd az országnak. Betegsége idején így érdeklődtek felőle, s aggódtak iránta, nemcsak a hazában, hanem távolabb élők is: mi van Márkus Lacival? Jobban van-e? Lacisága rendületlen gyermeki működés volt abban az igényben, hogy szeretett családtagnak tudja magát ebben az elhidegülő világban. Kollégáinál ezért utazott kevesebbet taxin; kedvelte, ha személyes mivoltában utánafordulnak. Előadás előtt a pénztárban tudakolta: milyen ház várható? Felhívta a színház ítészét, miért nem jelent meg a bemutatón, s tudakozódott nálunk: mikor méltóztatunk már lemezéről írni? Az ő számonkérő illetlenkedése minden mozdulatában a szakmai figyelem kérlelhetetlen igényességét jelezte. Mert nemcsak magának, hanem a régi debrecenieknek, aztán kedves kollégáinak, Kiss Manyinak, Pécsi Sándornak, Almási Évának, Szegedi Erikának, színházának, a Madách Színháznak, ahol huszonnyolc évet élt és játszott, föltétlen méltóságot követelt. Jó kivétel egy rendező, akinek a nevét úgysem árulta el. De nyomatékosan garantálta: az illető a szakma nímandja. Márkus László sosem hagyta magát. Nem hagyta magát, amikor idősebb, már a színház varázslatában élő fiatalok a szegedi strandon produkcióján szórakoztak, hogy színész akar lenni. Kövér volt, fürdőnadrágban affektálva szavalt. Sosem lesz belőle színész, próbálták kedvét szegni. Nem hagyta magát. Mérhetetlen figyelmet, precizitást, készültséget és alázatot követelt a munkában. Mert ő mindig teljes fizikai és lelki készültséggel dolgozott, s ebben az igényességben követelte mások intenzitását, a díszítőtől a rendezőig. S ha valahol pontatlanságot, lelkiismeretlenséget érzett, akkor hisztériázott s ordított. Joga volt hozzá, mert mindenkor erkölcsi példával szolgált ahhoz, hogy a JÁTÉK magasztos ünneppé emelkedjen színészekben, nézőkben és intézményben egyaránt. Méltóságát adta a szolgálatnak. És Márkus László betegségében se hagyta magát; nemcsak az életre, az újabb játékra készült, hanem tudta: neki még hivatalos elismerés is jár! Sok más pályatársával ellentétben ő megélte. Rendíthetetlen szívóssága egyben nem ért célt, hogy a magyar filmgyártást s bennünket nézőket egy-két évenként egy-egy szereppel megtiszteljen. Lassan beletörődött, mert hogy nálunk Chaplin is a Filharmónia előadói engedélyével járta volna az országot. Annyi dicséret és elismerés nyomán rossz lelkiismerettel mondjuk: nem köszöntük meg eléggé azt a sok ezer estét, amin bennünket szolgált. Ahogyan Claudiusok között Hamlet legerősebb ellenfelének mutatkozott , élet és halál végletességével játszotta Nérót Hubay Miklós darabjában. És a Molnár-szerepek : Túrás vagy Albert mondatainak ritmusa, dallamíve, virtuóz játéka egy történetiségre is tekintő, majdani korszerű főiskolán még tananyag lehet. Megrendülten néztük a szilveszteri próba felvételét: „Oly sok rossz év elmúlt” — énekelte kedélyesen. Mi is így hittük róla, hogy már jobb következik. S lám, már nem hívtuk annyit telefonon, kevesebbet írtunk, beszéltünk róla. Mert újra természetes lett, hogy közöttünk van, játszik és dolgozik. És most? Mi történt, drága Laci? Beteljesedett a lemezen Weöres Sándorral mondott gondolat, legbelső mivolta, maga a nemlét? S a Báróval tart e földi élet káprázatáról szóló vélekedésben, miszerint „ ... mintha egész életemben mindig csak átöltöztem volna?” Maszkváltó játékossága bevégeztetett. Nekünk pedig egyre fogy a kedvünk, hogy a farsangolásoknak tapsolni tudjunk. Márkus László halálával a világ orcáján újabb árokvonal keletkezett, mely a komorulás jelét mutatja. Ablonczy László Fotó: Mönich László