Film Színház Muzsika, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-06-07 / 23. szám

A semmi újratermelése Lelkes filmnéző vagyok, a kényesebbek fajtájából Antonioni, Fellini, Jancsó, Huszárik, Bergman, Bes­son: munkásságuk jelenti számomra a filmművészet eddigi legnagyobb teljesít­ményét. Mi tagadás, még a­­legfinnyásabb néző is vá­gyik egy kis feloldozásra. És máris szembetalálja ma­gát a tömegfilmek mérhe­tetlen mennyiségével. Elan­­dalítják, megríkatják, félel­met keltenek benne. Jóma­gam a „könnyű műfajiban” a westerneket imádom. Hogy tömegfilmekkel kap­csolatban is hű maradtam finnyás énemhez, mi­ sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a kommersz filmeket készítő rendezőket két cso­portra osztottam.. Az első csoportba tartoznak azok, akik a véres jelenetek, tö­mény izgalmaik adagolása közben sem feledkeznek meg arról, hogy világunk­ban két pisztolylövést, eset­leg mélyebb emberi prob­lémákat is motiválhatnak, és­ hitelesen ábrázolják is az emberi konfliktusokat, vele együtt a világot is Mindezt kitűnő profizmus­sal. Akkor miért a tömeg­­szórakoztatást választották? Valószínű azért, mert e műfaj keretei közt érzik al­kotói vénájuk legadekvá­­tabb megnyilvánulását. Ilyen alkotók tartoznak ide: John Ford, Alfred Hitchcock, Sergio Leone.­­ A másik csoportba tartoz­nak azok, akiknek profiz­musuk vagy dilettantizmu­suk kimerül az öncélú és hatásvadász képek halmo­zásában. Komoly problémák akkor jelentkeztek filmnézői pra­xisomban, amikor a hat mozi-fenegyerek közül né­hánynak a munkája megje­lent a magyar­­mozivászna­kon. Először azt hittem, hogy nagy művészekkel van dolgom. (Úgy látszik, Cannes-ban is bedőltek ne­kik annak idején: Coppola Apokalipszise Arany Pál­mát nyert!) Gigantikus lát­vány, magas szintű profiz­mus,, az embert­, a világot érintő kérdésekre való ha­tározott reagálás. Úgy tűnt, mintha Hollywoodiban mű­vészet i­s lenne. (Kicsit naiv elképzelés volt.) Itt a mint­­hábra kell helyezni a hang­súlyt, mert ebben van „Új Hollywood” lényege. Mit tud és mit csinál Coppola és többi társa? Felső fokon beszéli a filmtörténetben létező összes nyelvet, gyor­san reagál a néző aktuális problémáira. Azt a látsza­tot kelti, hogy megpróbál korunk ellentmondásaira választ keresni. Törekvé­seikben el is jutnak egy pontig, és hogy a néző lás­sa, hogy nem a levegőibe beszélnek, alkotásukhoz valamilyen, tetszetős kön­töst kölcsönöznek a film­­történetből (például: Cop­pola Magánbeszélgetése Antonionit idézi, Scorsese Dühöngő bikája a franca újhullám dokumentarista iskoláját). Mikor a­z előzmények is­meretében a filmektől azt várjuk, hogy hőseik problé­máit mélyebben feltárják, akkor a rendezőik itt meg­­á­llnak, hogy a néző bejöj­jön a moziba, és a problé­mát feloldják valamilyen felszínes, üres és hatásva­dász látvánnyal. Coppola Apokalipszisének főhőse magányában az őrületig fo­kozód­ó lelki bajaival küsz­ködik. Küldetése közben is megismerjük néhány gon­dolatát az emberekről, a vi­lágról. Mindez azonban csak ürügy a véres natura­lizmushoz és ,a helikopteres dzsungeltűzijátékokhoz. A néző mindent megkapott — és semmit. Legnagyobb bű­nük éppen az, hogy az esz­tétikai igazság látszatát keltve újratermelik a Sem­mit. „Új Holywood”-­ban így él tovább a réginek a szelleme. Cs­ak a külső vál­tozott, a belső, a lényeg nem. Koltai Tamás egyik cik­kében azt írjai, hogy ez a hat fil­mes hi­dat akar épí­teni a művészet és a tö­megszórakoztatás közé. Két egymásra acsarkodó tábor között megmaradni nem éppen veszélytelen. Ez csak úgy lehetséges, ha mindkét félnek ugyanazt mondja, vagyis semmit. Coppoláék megpróbálnak megmaradni a két tábor között. A vég­eredményt már ismerjük. Be kell vallanom, ahány­szor a hat rendező közül bármelyiknek a filmjét játsszák a mozik, mindig beülök a vetítésre. Miköz­ben szájtátva bámulom profizmusukat, egy valami nyugtalanít: ez a hat fene­gyerek a világ legnagyobb filmművésze lehetne, így csak fölényes mesterségbeli tudással rendelkező nagy­iparosok. .Munkáik kétségkívül hat­nak a felnövekvő nemzedé­kekre. Ami a filmalkotók számára is példaadó lehet, az a már többször emlege­tett mesterségbeli tudás. A jövő filmalkotóinak meg kell szerezniük ezt is,, és az igazi esztétikai értékek lét­rehozására kell fordítani.. Haidner Péter írásában még két fontos problémát feszeget: a magyar kritiku­sok lekicsinylő arisztokra­tizmusát „Új Hollywood” képviselőivel, és az auto­nóm műalkotás kérdését. Mint néző, több dolog miatt is kénytelen vagyok kiállni a kritikusok mellett. A legfontosabb a kritikus munkájában, hogy felhívja a közönség figyelmét az igazi művészi értékekre, és kötelessége is az értékeket megóvni. Nyilvánvaló, hogy ha van benne felelősség, akkor álláspontjából nem enged semmiféle felelőtlen hatásvadászatnak, még ak­kor sem, ha egy Antonioni vagy egy Bergman már el­fáradt. Az más kérdés, hogy a hatásvadászat meg­valósulását mennyire érté­keli. Egyébként én sem ér­tek egyet a Filmvilág kri­tikusának Spielberg Frigy­láda­járól alkotott vélemé­nyével. Az nem, igaz, hogy kritikusaink nem foglalkoz­nak kellőképp a fenegyere­kek munkáival és a tömeg­filmekkel. A Filmkultúra 85/7-es számában terjedel­mes cikkek jelentek meg Wisinger István, Mészáros Tamás és Koltai Tamás tol­lából Hollywood mai urai­ról. A Filmvilág pedig egy teljes számot szentelt a filmerőszak kérdésének, és nem olyan filmeket boncol­gattak, melyek felvehetnék a versenyt Hitchcock Psy­­cho javai. A művek autonómiájával kapcsolatban az a vélemé­nyem, hogy a kritikusnak kötelessége az autonóm vi­lágot számonkérni egy mű­alkotáson, még ha kom­mersz is. Ha egy műből hiányzik az autonómia, ak­kor megette a fene az égé- E.T. IS A MAGYAR KRITIKUS A beérkezett reagálásokból először olvasóink tévéjeiből közlünk néhányat, helyenként­­ három ponttal jelölve — némi rövidítéssel. A vitát következő számunkban folytatjuk. A Jedi visszatér . .. valóban szuper ...”

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék