Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-01 / 44. szám
A VÖRÖS POSTAKOCSI Ritka kegye a művészi sorsnak, ha egy rendezőnek alkotói útja során megadatik, hogy kedvelt drámájához visszatérjen. Évek, netán évtizedek múltán újrarendezhesse. Egykori elképzelését megőrizve, esetleg felülvizsgálva, hozzátéve tapasztalatait újrateremtse színpadon azt a játékot, amely meghatározója a rendezői pályának. Ritka örömteli pillanat, ha ilyenkor valóban a rendezői gondolkodás és látásmód, a színpadi világ gazdagodásával találkozunk. S annál fájdalmasabb, ha az önismétlés megcsontosodott vállalkozásával. Sajnos, az újrarendezések többsége, tisztelet a kevés kivételnek, ez utóbbiról árulkodik: az újragondolás hiányáról, s a lényegileg másfajta környezetben, másfajta közösségben a rendezőileg beidegződött, már-már reflexszerű elképzelések működéséről. Vajon elegendő-e mindez instrukcióként azoknak a színészeknek, akik ezúttal először játsszák a szeretteiket, és elegendő-e azoknak a nézőknek, életkortól függetlenül, akik először találkoznak a művel? lassan két évtizede annak, hogy a Vígszínház akkor fiatal rendezője, Kapás Dezső A vörös postakocsit, Krúdy Gyula színpadi játékát az író más írásaiból kölcsönzött részletekkel, motívumokkal gazdagítva színre álmodta. Fél évszázad késését igyekezett egy csapásra jóvátenni az emlékezetes előadás, amely ha bizonyára hagyott is hiányérzetet, mégis közelebb állt az igazi Krúdyhoz, mint azok A vörös postakocsipróbálkozások, melyeknek utóbb lehettünk, lehetünk tanúi. Mert A vörös postakocsi, amelyet egykor a Nemzeti Színház igazgatója, Ambrus Zoltán elutasított, a vígszínházi premier után föl-föltűnni látszik az ország különböző színházaiban, ezúttal a veszprémi Petőfi Színház előadásában. Kapás Dezső igaz és őszinte hittel-szeretettel kötődik A vörös postakocsihoz, ahogy annak idején Krúdy vallott róla: „A vörös postakocsi ifjúkori emlék, mint valami szerelem.” Szerelem. Milyen nehéz jól szeretni, mennyire nem szabad túl szeretni! Erről beszél a színpadi játék, s erről árulkodik az előadás, a megvalósítás mikéntje is. Kapás Dezső rendezése, ha úgy tetszik, mostani rendezése eljutott a túlszeretés állapotába, amelyet már nehezen visel el a Krúdy nevezte „hervadó, törékeny virág”. Ebben a rendezői állapotban már úgy tetszik, nincsenek új ideák, csak manírok, nincsenek szépségek, csak szépelgések, hiányzik a groteszk humor, líra és irónia ellenpontozása, amelynek fölfedezésétől vált Krúdy igazán élvezhetővé. S híján van annak a tünékeny lebegésnek, amely a reális és irreális kényes egyensúlyát, varázslatos meséjét teremti meg az író világában. A veszprémi előadás színpadát gondosan kidolgozott falevelek borította ágak keretezik. Minden egyes levéldarab kontúrja valósághű, miként a háttérben a Balaton visszacsillogó víztükre is igazi kíván lenni. Menczel Róbert naturalizmust mutató munkája a látványban nem óhajt tudomást venni a játék különös szürrealista álomképeinek tünékeny varázsáról. Pontos képeket, helyszíneket ad ahelyett, hogy a fantáziára bízná, földöntúlivá s ily módon krúdysan álomszerűvé változtatná a világot, ahol Esztella, Alvinczi Eduárd és Rezeda Kázmér története játszódik. Tényeket közöl ahelyett, hogy színekkel, fényekkel, árnyalatokkal igazítana el. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy ezen a színpadon az Alvinczi-ház ebédjére terítő huszáros viseletű személyzet is kezét háta mögé szorítva peckesen masírozik, mintha csak egy népszínműből szabadultak volna véletlenül A vörös postakocsi előadásába. Véletlenül, mert azért vannak ennek a produkciónak tisztán kidolgozott, szép képei is. Az első két felvonás nehézkes, hosszadalmas, túlrendezett és túlkoreografált jelenetsorai után — melyben még a füredi Anna-bál álomképes benne Rezeda szárnyalása, a virágok kétségbeesett arcai és az égi szerelem vágya sem képes a földöntúli lebegésre — a második rész két felvonásában mintha magára találna az előadás. Alvinczi és Steinné ironikus, komoly dialógusa a nyilvánosházban a walesi herceg étvágyáról és emésztéséről, utóbb a végre megteremtett varázslat az utolsó kép fájdalmas búcsújában. Kapás Dezső és színészei e két jelenetben képesek valamit megteremteni A vörös postakocsi sajátos atmoszférájából. A Krúdy-világ jellegzetes hősei: a régi nemesi házak tradícióit őrző és nosztalgikusan ápoló Alvinczi Eduárd, a nyughatatlan és viharos lelkületű Rezeda Kázmér, a kettejük közt ijedten rebbenő Esztella, a nyilvánosház finom és előkelő nagyasszonya, s mind a többiek sápadtan, halvány vonásokkal jelennek meg a veszprémi előadásban. S egyenként: Szoboszlay Sándor (Alvinczi), Pásztor Edina (Esztella), Szakácsi Sándor (Rezeda), Dobos Ildikó (Steinné), Bencze Ferenc (Unghonberky úr) hiába tesznek meg mindent a szerep megjelenítése érdekében, hiába a bölcs nyugalom, a riadt pillanó kapcsolatteremtés képtelenségéről is szól Karinthy Ferenc új kétrészes játéka — Lengyel György rendezésében a Pesti Vigadókamaratermében. A téma (szociológiai) közhely az életben és a színpadon. Még triviálisabban kifejezve: világjelenség. Hogy ki a hibás érte, és miként keveredünk bele ma már előbb-utóbb valamennyien, annak tüzetes művészi vizsgálatára kevesen vállalkoznak. Kikerülhetetlen kondíció, másíthatatlan faktum, elintézett (bennünket elintéző-kicsináló) tény a magány. Akár slágerszinten vágyódunk előre „egy játszótárs után”, akár életfilozófiai rendszerek labirintusában keressük rá a magyarázatot (s belőle a kiutat), többé-kevésbé kudarcot vallunk. Más, a belső nyugtalanság, a harsány életkedv, együttesen mégsem képesek megteremteni azt a lírát, ami A vörös postakocsi drámai sajátja. Több a szerepformálásaikból kialakuló teljesítményekben a melodramatikus realizmus, mint a színekből, hangulatokból, érzelmekből kibontakozó furcsa, megemelt, asszociációra épülő, építhető emlékezés. „Hervadó, törékeny virág” A vörös postakocsi. És az erőszakos szeretet, lett légyen az bármily finom is, tovább hervasztja. Róna Katalin Keringünk az adott állapoton belül. Még akkor is reménytelen vagy különcismeretségeket, barátságokat, viszonyokat hajszolunk labilis ragaszkodással, amikor talán magunk előtt is nyilvánvaló, hogy a hiba bennünk van, hogy magányunk oka az adott normákhoz alkalmazkodni képtelen individualizmusunk, ami az állandó keresés közegébe zár bennünket. Mintegy rácsapja ösztönös önzésünk, értelmetlen meg nem alkuvásunk fedelét (képletesen) arra a kicsiny énlényre, amely a maga teremtette egyedülléthelyzetben nem érzi jól magát. Mégis az igazi kitörés — a másokban fölolvadás, a másokat tudomásulvétel bátorsága, áldozatossága helyett újra és HOL AZ AZ UTCA? Balázsovits Lajos (Fotó: Kádár Kata) 4