Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-01 / 44. szám
újra becsukódik az egyedüllét kagylójába. Ez azonban sem gyöngyöt nem terem, sem rózsát nem virágoztál. Hiányzik belőle a türelem. Türelmetlenek vagyunk, legalábbis az írók szerint. Bár lehet, hogy joggal. Nem látjuk értelmét, értékét várakozásainknak. Csalatkozunk elképzeléseinkben, hanem elfogadható formát öltenek amikor megvalósulnak, s kalodába szorítanák az egyedüllétből szabadulni akaró lelket. Elvéve tőle még azon tétova kísérletezéseknek lehetőségét is, amelyek becsalogatnak azokba a zsákutcákba, melyek végén a vonakodó társkeresés eredménytelensége leselkedik egy komor térségen, ahonnét megintcsak továbbállni kényszerülünk. A fenti elvontságokat — s még sok-sok részjelenségüket — többé-kevésbé naponta megéljük; akármilyen korúak, neműek és családi helyzetűek vagyunk is. Az igazi magányt azonban — kivált színművekben — a magányos nők érzékelik igen intenzíven. Annyira mélyen magukba süppedve, hogy az már valóságos kis dráma. Állapotukat a korjelenségekre érzékeny írónak szinte csak lekottáznia kell. Kétrészes Hol az az utca? című játékában erre a lekottázásra — nem többre s nem kevesebbre — vállalkozott Karinthy Ferenc. Kiválaszt egy női sorsot; főszereplőnője szép, jó, rebibenékeny, játékos és kedves. Aztán bemutatja a bizonytalan, magányosnak rendeltetett teremtést néhány rá jellemző élethelyzetében. Mihelyt meglátjuk, amint telefonálgat, rögtön sejtjük: már megint egy olyan vállalkozásán érjük tetten, ami reménytelen. Átmenet az átmenetbe, amely visszavezeti a kiindulóponthoz. Rosszul megjegyzett telefonszámon próbál megtalálni egy ismeretlen, de ideális partnernek tetsző férfit, aki fölvette piros Volkswagenjébe Szentendréről a Batthyány tér felé menet. Talál helyette mást. Az becsapja, ő mégis elfogadja. Aztán snitt, vége a felvonásnak, melynek során a már nem egész fiatal lány három perc alatt fölrúg az ábrándkép kedvéért egy hároméves, polgári kényelemmel kecsegtető-fenyegető jegyességet. Mikor viszontlátjuk a szünet után, még néhány évvel idősebb. Említi, hogy disszidált. A megalkuvásból elfogadott itthoni férfi gyerekét külföldön szülte meg. Megint a valóságból vett közhely: a magányos asszony, mert „valaki kell neki is”, szül s nevel magának gyereket. — Mi pedig értjük, rokonszenvvel kísérjük ezt az újabb jövőidejű vállalkozását. Aggódunk érte, szurkolunk neki, hogy megállja-- vajon ezt a próbát is, amely — mentalitásában rejlő — alapdilemmáját föltehetőleg ismét nem oldja meg. Hogy miért? Mert másként szereti egy — kétségkívül hatalmas szeretettöbblettel gyötrődő — aszszony a magzatát, mint az igazi társ férfit, akire úgy pazarolhatná rá szeretetét, hogy közben teljesen megfeledkezne a magányról, amitől szenved. Mindezt — s az ilyen köznapi sorsokhoz tartozó még sok mindent — a szokott könnyedségével állítja elénk Karinthy Ferenc. Kerüli a szenvelgés csapdáját, s kerülgeti a lelki zsigerelés fontoskodását. Rutinnal egyensúlyoz az életfelszínen. Belegondolós nézője (ha a természete elég aktív, s kiegészíti a látottakat a maga tapasztalatával), ügyesen elmélyítheti az író által nyújtott élmény lehetőséget. Akik nem tapadnak eléggé a problematikához, rosszabbul járnak. Helyben élvezhető, de feledhető színpad: kellemességben részesülnek. Az életmű ismerői — közéjük kell számítsam önmagamat — észreveszik a két eredetileg különálló játék némiképp csikorgó kapcsolódását is. Egyúttal megtalálják a magyarázatát annak, hogy ez a (csakugyan korjelenséget képviselő) főhősnő a második felvonásban miért szorul kissé háttérbe a gondozására bízott, szeretet-uttópista idős férfipartner mellett. (Aki további részletekre kíváncsi, utánuk nézhet az életmű-könyvsorozat 1982-ben kiadott, Magnóliakert című kötetében ) A darab rendezője a színészválasztásban holtbiztosra ment. Vonzó, vibráló, szavak nélkül is állandóan jelenlevő művészt szemelt ki a partnerhiányos Zsuzsa eljátszására. Gondolta, hadd töltse ki ő a sokszínű lényével a gördülékeny szöveg elmondására rendeltetett szerepet. Almási Éva fölényes mesterségtudással, finom odaadással ábrázolt teljes jellemet a szükségszerűn meg-megszakadó, időkihagyó funkciójú párbeszédekhez. Föltalálta hozzá a gesztusrendszert is. Kifejezi az örökösen mozdulni vágyó, de a beteljesüléshez soha el nem vezető türelmetlen változtatni akarás képletét. Balázsovits Lajos a telefonhívásokra megfelelően riposztozott. Lassan mackósodó megjelenésével, óvatosabba lépegetéseivel szintén hozzáadott valamicskét a típushoz, akit az író a másik telefonvégen fölvillant. Benkő Gyula mint emlékezetkihagyásos Oszkár bácsi Páger Antal egykori tévés alakításával is számolt. Saját egyéniségéhez rendelte a titkosjósági hatalmi terveket szövögető vénemberfigurát. Lágyabbra s esendőbbre formálta elődjénél. Nem annyira az ifjonti tervkovácsolás lendületével sodorta el, mint inkább a nosztalgikus érzelmek esti sugárkoszorújával fonta be utolsó szerelmét, a családja fogadta társalkodónőt. Tóth Tamás jóravaló, de polgárosulni igyekvő fiatal építésze és Móricz Ildikó szociális otthoni gondozónője egészítette ki az együttest. Móricz Ildikó mindvégig olaszul beszélt, ahogy az illik egy rómaihoz. Ez sem okozott megértési nehézséget. A főhősnő olasz—angol tolmács. A turistanyelven túli fordulatokat azonmód lefordította. Iszlai Zoltán Hol az az utca? (Pesti Vigadó). Almási Éva és Benkő Gyula