Film Színház Muzsika, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-06 / 49. szám
MEGÁLLÍTOTT PILLANAT A színház a pillanat művészete. S benne a színész, az ember — sorsa szerint — éppoly tünékeny. Ami még néhány hónapja a ma valósága volt, az egyszeriben múlttá vált. S mi az írás és a fotó feladata? Minél többet megörökíteni-megőrizni a színházi est pillanataiból, alkotója, a színész elvillanó életéből. A vonásokból, a gesztusokból, a mozgásokból, a pillantásokból, a mondatokból, a gondolatokból. Mindabból, ami a színházat teremti, ami az embert teljessé teszi. Lapunk következő oldalain Ruttkai Évára emlékezünk. RUTTKAI ÉVÁRÓL vallanak az írások és a képek. Róla beszélnek írók és pályatárs, lapunk munkatársai és ezúttal két olvasónk. Csak Latinovits halála után ismertem meg közelebbről Ruttkai Évát. Akkor kezdtem felfogni, hogy micsoda lélek lakik benne. És ha előbb találkozunk? Feltehető, hogy akkor is így kéne mondanom. Az a gyanúm, hogy Latinovits „illéskénti” eltűntével („az Úr Illésként elviszi mind, kiket nagyon sújt és szeret”) Ruttkai Éva — magától értetődő természetességgel — tudomásul vette, hogy az elárvult hivatást neki fel kell vállalnia — új ember lett, ahogy azt Szent Pál tanácsolja. Lelket váltott. Én ezt a hivatás fényében megvilágosodott asszonyt ismertem már meg, a szolgálatnak és a derűnek ritkaságként együtt járó kegyelem állapotában: egy boldog aszszonyt, aki akár szavak nélkül is, mozdulatainak vagy puszta valójának méta-lingua nyelvén zengi a maga Magnificat-ját.. . A körúton messzi túl eső kultúrházakban láttam őt megjelenni, félig üres széksorok szélén, így is szinte bocsánatért esdve a feltűnésért, amelyet óhatatlanul kelt. Biztos hatodik érzék vezette őt oda, ahol azt a sokat emlegetett tiszta forrást fellelni lehet; a művészet oly ritka tüneményét, a hitelességet. Feltupírozatlan, össze nem maszatolt törekvéseket. Kisded csoportok nemzője lett. Hazatalált ezekben a körökben — az egyre kietlenebb számkivetésből: a sikerből. S azután küldözgette a barátait is, oda, ahol egy tehetség volt feltűnőben. S az idő igazolta kiválasztottjait. Vizsgaelőadás után — emlékszem — hozta a hírt, lelkesen, egy ismeretlen fiatalról, aki a királyt játszotta az Escuriálban. — „Démoni!” — mondta, s valami benső felajzottsággal egy pillanatra meg is idézte a végzős növendéket, akár egy sámán egy másik sámánt. Pár évvel később, egy rendhagyó Orestes-szerepben, próbán, feltűnt előttem megint ez a megidézett intenzív pillanat, s váratlanul revelálta, hogy ki is volt az a „démoni” fiatal, akiről egyszer Ruttkai beszélt: Bubik István volt. . . Az Eumenisek — azaz a jóakaró bába-istennők — közül való volt Ruttkai Éva, azok közül való, akik egy-egy alkotó szellemi lény születésénél segédkeznek. S micsoda ádáz természet fordult tiszta szeretetbe ezekben az egykori Erinnisekben. Talán ezért is volt hiteles a jóságuk. Lelket váltó istennők voltak ők is. Utolsó színpadi fellépésén — júniusban az öreg Hölgyet látva — borzongtam bele, hogy színpadi szerepe szerint a bosszúvágy miféle szenvedélyét tudja felgyújtani magában Ruttkai Éva. Ha nem tanultam volna meg már feleslegesen túl sokat is az emberi lélekről, gyermeki naivitással kérdezhettem volna: — „És hol van a szélvihar, amikor nem fúj ?” Előadás után bementem az öltözőjébe. Nem leplezte, hogy milyen kimerült és beteg. Megy vissza kórházba — mondta. De a jövő hét végére kijön, akkor keressem meg. Lent a kapu előtt édesanyjával összekarolva sétálgatott, így várt. — „Akik látnak, azt hihetik, hogy én támogatom öreg mamámat, pedig hát ő segít engem.” — Az autóba beszállás is nehezen ment, s aztán az a pár lépcső is, a Körszálló kávézójába. Egy kis zöld papagájról beszéltünk, akire a zöld fotelban ráül a vendég hölgy, és ezért nem mer felkelni egész este folyamán. — „Ezt még én is eljátszhatom, ha már ennyit se tudok mozogni” — és nevetett. — „De előbb a nézőtéren röpködhet a madár — mondja —, s én úgy fogom figyelni, hogy a közönség látni fogja őt . . Amiről beszéltünk, valamiféle commedia dell’ arte bohóság volt. Eljátszani láthatatlan papagájokat . .. De ahogy ott ültünk, beszéltünk az eszpresszóban, az már tragédia dell’ arte volt. Kapkodó rögtönzések közt próbáltuk láthatatlanná tenni az Elmúlást, amikor pedig ott ült az asztalunknál. Hubay Miklós GYÉMÁNTSZÓRÓ ASSZONY A Római karneválban Szilágyi Tiborral ALLEGRO VIVACE. Nem emlékszem pontosan, első találkozásom volt-e vele, de hogy elbűvölt, lenyűgözött, az biztos: valami különös bénultságot érezhettem. Eleddig csupa olyan filmet láttam, amelyben képtelen voltam fölismerni valakit is közvetlen környezetemből; egy kicsit mindenki több, mindenki kevesebb volt. Még az akkorra már végigcsodált neorealizmus (na ezt a minősítést sem tudtam volna akkor leírni) remekeiben is. És akkor berobbannak elém a filmvászonra kerületem (pedig a nyolcadikban éltem) vagányai, ahogyan illett: hozták a „nyugatot”, a tornyosra hullámoztatott frizurát, a fölgyűrt szárú rövidnadrágot, a csőnadrágot, a nyersgumitalpú cipőt. Vagyis a jampecok. Istenem, hogy kellett volna utálnom őket! Ehelyett azonban imponált nyegle biztonságuk, hanyag mozgásuk, nálam igen is frankók voltak. Köztük pedig az a lány! Virgonc volt, kicsit talán szeleburdi, az orra meg olyan hetyke, hogy csak lehajtott fővel járhatott esőben, mert belecsöpögött volna a víz. És amikor énekelni kezdte, hogy „a pokol mélye a tanyám”, már a fülem is az KÉT TÉTEL