Film Színház Muzsika, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-09 / 19. szám

FORGANDÓ SZERENCSE „A papírzsebkendők korában élünk - mondta Cyrielle Claire francia filmszínésznek - Elővesszük, használjuk és el­dobjuk őket. Átvitt értelemben a producerek így bánnak a fia­tal színésznőkkel is: felfuttatják, mint új csillagokat, majd az­zal az ürüggyel, hogy új arcokra van szükség, el is ejtik őket, jöhet a következő ..." A keserű szavak igazságát, úgy látszik, Cyrielle Claire a saját bőrén tapasztalta, ugyanis Jean-Paul Belmondo néhány évvel ezelőtt fényes pályafutást jósolt szép partnernőjének, aki körül akkoriban nagy volt a lárma. Majd néma csend következett. És most? A nézők újra látták a Les Mens de sang című tévéfilmsorozat egyik kisebb szerepében, újra felfedezték és örültek a hírnek, hogy három év múltán Cyrielle Claire ismét kapott szerepet Giuliano Montaldo jó­voltából a Control című filmben (Ciné Revue) NEM MINDENNAPI TÖRTÉNET Már az Oscar-díj kiosztása előtt sokszor emlegette a vi­lágsajtó a süketnéma szí­nésznőt, Marlee Marlint (ké­pünk), aki az Egy kisebb isten gyermekei című filmben nyúj­tott alakításával elnyerte az Arany Glóbusz-díjat. Majd Oscar-díjra jelölték, Marlee Matlin ezt is megkapta, és boldogan, jelbeszéddel kö­szönte meg a nevezetes es­tén. Az Arnica munkatársával tolmács útján készített inter­júban olvastuk, hogy az 1965- ben született Marlee Matlin tizennyolc hónapos volt, ami­kor kanyaróban súlyosan meg­betegedett, és elvesztette hal­lását. A jelbeszédet gyorsan elsajátította, és tizenévesen tagja volt a süketnémákból alakult Utazó Kezek nevű színtársulatnak. A tehetséges lányt ott lát­ta meg Randa Haines munka­társa, és felhívta rá a rende­ző figyelmét. A többit már is­merjük. Bár sajnálatos mó­don határt szab pályafutásá­nak a süketnémaság, mégsem kell rögtön elbúcsúznia a fil­mezéstől, amelyben annyi örömét lelte: Alex Cox, angol rendező már leszerződtette új filmjére. Ezt William Walker amerikai kalandorról forgat­ják, aki 1855-ben, Nicaraguá­ban magához ragadta a ha­talmat és bevezette a rab­szolgarendszert. A Walker cí­mű filmben Marlee Matlin a címszereplő menyasszonyát alakítja, aki szintén süket­néma volt (Arnica) Váradi-Balogh László: Nem mindig tisztelt Nagyérdemű! Nagyváradon, színiiskolás koromban, tanárom: Heté­­nyi D. Elemér — akihez Dajka Margit ajánlott be — többször, de nem eléggé sűrűn tanácsolta. Lehetőleg minden előadást meg kell nézni, jót, rosszat. Az utóbbiból is lehet tanulni, főképpen azt, mit, hogyan nem szabad csinálni. Ez in­telmet nem felejtve, olykor, ha nincs különösebb elfog­laltságom, színházba me­gyek. Most azonban nem az előadások milyenségéről szándékozom írni, hanem a Nagyérdeműről. Bosszantó és felháborító egynémely néző viselkedé­se, öltözéke. Sorban az előbbit. Vagy otthonról, vagy a színházi büfében vá­sárolt elemózsiát eszegetik előadás közben! Papír zö­rög, cukor cuppan, kézitás­ka zára pattan, közben a magán- vagy a színpadon történteket igen nagy hoz­záértéssel tárgyalják. Elő­fordult — hallottam —, hogy egyik-másik színész­nő, színész belső — vélt — viselkedéséről jólértesülten csevegnek. Szóval: duruzsol a nézőtér. Előttem a szolgálatos tűz­oltó ül. Sapkában, mert a szolgálat az szolgálat, s annak meg kell adni a hivatalos küllemét. Nézelő­döm, hölgyek kalapban. A mögöttük ülők nyújtogat­ják a nyakukat. Szerény kívánságuk: látni szeretné­nek, meg olykor hallani is, de ez legtöbbször a fentiek miatt csak önző vágy ma­rad. A sok közül a második: az öltözködés. Senki nem kívánja — még az illeté­kesek sem —, hogy frakk­ban, szmokingban, nagyes­télyiben, kisestélyiben je­lenjen meg, foglaljon helyet a Nagyérdemű. De viseltes, cafatos farmernadrágban, tornacipőben mégsem illik. Láttam felgyűrt ingben ka­bát nélkül, nadrágtartóban beülni a nézőtérre férfit. A hölgyek mások. Ott is elő­fordul hanyag külső, öltöz­ködés, de nem olyan mér­tékben, mint az erősebb nemnél. Nehogy azt higy­­gyük, csak a fiatalok visel­kednek így, bizony olykor az érettebb korosztály is. Én azt mondom: a szín­ház templom, ha pogány istené is. Nem mindegy, ho­gyan lépünk be oda. Tisz­teljük legalább megfelelő ruhában, s ha nyakkendőt nem kötünk, legalább visel­jünk garbót. Önmagunkat, nézőtársainkat becsüljük ezzel. Arról nem is szólva, 26

Next