Film Színház Muzsika, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-09 / 19. szám
FORGANDÓ SZERENCSE „A papírzsebkendők korában élünk - mondta Cyrielle Claire francia filmszínésznek - Elővesszük, használjuk és eldobjuk őket. Átvitt értelemben a producerek így bánnak a fiatal színésznőkkel is: felfuttatják, mint új csillagokat, majd azzal az ürüggyel, hogy új arcokra van szükség, el is ejtik őket, jöhet a következő ..." A keserű szavak igazságát, úgy látszik, Cyrielle Claire a saját bőrén tapasztalta, ugyanis Jean-Paul Belmondo néhány évvel ezelőtt fényes pályafutást jósolt szép partnernőjének, aki körül akkoriban nagy volt a lárma. Majd néma csend következett. És most? A nézők újra látták a Les Mens de sang című tévéfilmsorozat egyik kisebb szerepében, újra felfedezték és örültek a hírnek, hogy három év múltán Cyrielle Claire ismét kapott szerepet Giuliano Montaldo jóvoltából a Control című filmben (Ciné Revue) NEM MINDENNAPI TÖRTÉNET Már az Oscar-díj kiosztása előtt sokszor emlegette a világsajtó a süketnéma színésznőt, Marlee Marlint (képünk), aki az Egy kisebb isten gyermekei című filmben nyújtott alakításával elnyerte az Arany Glóbusz-díjat. Majd Oscar-díjra jelölték, Marlee Matlin ezt is megkapta, és boldogan, jelbeszéddel köszönte meg a nevezetes estén. Az Arnica munkatársával tolmács útján készített interjúban olvastuk, hogy az 1965- ben született Marlee Matlin tizennyolc hónapos volt, amikor kanyaróban súlyosan megbetegedett, és elvesztette hallását. A jelbeszédet gyorsan elsajátította, és tizenévesen tagja volt a süketnémákból alakult Utazó Kezek nevű színtársulatnak. A tehetséges lányt ott látta meg Randa Haines munkatársa, és felhívta rá a rendező figyelmét. A többit már ismerjük. Bár sajnálatos módon határt szab pályafutásának a süketnémaság, mégsem kell rögtön elbúcsúznia a filmezéstől, amelyben annyi örömét lelte: Alex Cox, angol rendező már leszerződtette új filmjére. Ezt William Walker amerikai kalandorról forgatják, aki 1855-ben, Nicaraguában magához ragadta a hatalmat és bevezette a rabszolgarendszert. A Walker című filmben Marlee Matlin a címszereplő menyasszonyát alakítja, aki szintén süketnéma volt (Arnica) Váradi-Balogh László: Nem mindig tisztelt Nagyérdemű! Nagyváradon, színiiskolás koromban, tanárom: Hetényi D. Elemér — akihez Dajka Margit ajánlott be — többször, de nem eléggé sűrűn tanácsolta. Lehetőleg minden előadást meg kell nézni, jót, rosszat. Az utóbbiból is lehet tanulni, főképpen azt, mit, hogyan nem szabad csinálni. Ez intelmet nem felejtve, olykor, ha nincs különösebb elfoglaltságom, színházba megyek. Most azonban nem az előadások milyenségéről szándékozom írni, hanem a Nagyérdeműről. Bosszantó és felháborító egynémely néző viselkedése, öltözéke. Sorban az előbbit. Vagy otthonról, vagy a színházi büfében vásárolt elemózsiát eszegetik előadás közben! Papír zörög, cukor cuppan, kézitáska zára pattan, közben a magán- vagy a színpadon történteket igen nagy hozzáértéssel tárgyalják. Előfordult — hallottam —, hogy egyik-másik színésznő, színész belső — vélt — viselkedéséről jólértesülten csevegnek. Szóval: duruzsol a nézőtér. Előttem a szolgálatos tűzoltó ül. Sapkában, mert a szolgálat az szolgálat, s annak meg kell adni a hivatalos küllemét. Nézelődöm, hölgyek kalapban. A mögöttük ülők nyújtogatják a nyakukat. Szerény kívánságuk: látni szeretnének, meg olykor hallani is, de ez legtöbbször a fentiek miatt csak önző vágy marad. A sok közül a második: az öltözködés. Senki nem kívánja — még az illetékesek sem —, hogy frakkban, szmokingban, nagyestélyiben, kisestélyiben jelenjen meg, foglaljon helyet a Nagyérdemű. De viseltes, cafatos farmernadrágban, tornacipőben mégsem illik. Láttam felgyűrt ingben kabát nélkül, nadrágtartóban beülni a nézőtérre férfit. A hölgyek mások. Ott is előfordul hanyag külső, öltözködés, de nem olyan mértékben, mint az erősebb nemnél. Nehogy azt higygyük, csak a fiatalok viselkednek így, bizony olykor az érettebb korosztály is. Én azt mondom: a színház templom, ha pogány istené is. Nem mindegy, hogyan lépünk be oda. Tiszteljük legalább megfelelő ruhában, s ha nyakkendőt nem kötünk, legalább viseljünk garbót. Önmagunkat, nézőtársainkat becsüljük ezzel. Arról nem is szólva, 26