Film Színház Muzsika, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-12-26 / 52. szám
jobb, ha ők maguk „fejtik meg”, törik a fejüket a beléjük kódolt szimbólumokon, mert sok fontos információ birtokába juthatnak önmagukkal kapcsolatban. Közelebb kerülnek ahhoz, hogy önnön belső világukkal tudjanak kommunikálni. Az álom mindenesetre az egyik kapu, amely odavezet, s ennek elemzését nem lehet pszichiáterre bízni. — Ez az öltöző, ahol beszélgetünk, mindig ilyen puritán volt? — Úgy érzi, gusztustalan, ronda? — Jellegtelen, személytelen — úgy gondolom. — Azt utálom, amikor itt hagynak fölösleges dolgokat az asztalon. Az a kérésem, hogy takarítsák el, tegyék át a másik asztalra. — Mindig sokan „laktak” Darvas Iván öltözőjében? — Ez soha nem volt az én öltözőm, ez Várkonyi Zoltáné volt. Amikor én idekerültem — először mint vendég — a József Attila Színházból, Arthur Miller: Közjáték Vichyben című darabját próbáltuk. A főpróba felé jártunk, amikor Várkonyi észrevette, hogy nincs helyem, ahol öltözhetnék. „Gyere be hozzám, szívesen látlak” — mondta. És akkor beköltöztem, soha többé ki nem jöttem onnan. Borzasztó babonás vagyok, és nem szeretek változtatni, mert akkor elrontom a tárgyak „jóindulatát”. Itt maradtam azon az áron is, hogy sok megalázó és kellemetlen helyzetbe sodortam magamat. Várkonyi ugyanis felelőtlen pillanatában hívott meg, aztán nyilván megbánhatta. Igaz, hogy mint színész öltözött itt a Vichyben, meg a Fizikusokban, de hát ő volt a főnök is! És gyakran jött a gazdasági igazgató: bizonyos dolgokat meg kellett tárgyalni. Ilyenkor Várkonyi köhécselt jelzőn, és — nem volt gátlásos — kirúgott. Én pedig megvártam, amíg távoztak tőle — nem hagytam kiutálni magamat. 1965 áprilisában kerültem ide — huszonkét éve. Amíg Várkonyi élt — számomra —, ünnepi másfél évtized az ő kisugárzásában. Hiszem, hogy a Vígszínház akkor az ország legjobb színháza volt. Jó volt egyik jelentős tagjaként élni, érezni, hogy az emberre szükség van, és azt, hogy örömmel fogadják, amikor belép. Várkonyi, Latinovits ... Félreértés ne essék: nem voltunk jó barátok Latinovitscsal, Várkonyival sem, aki mindig lehordott a sárga földig, és mindig megsértődött valamilyen oknál fogva. Dolgozni viszont jó volt vele, s azt hiszem, ő is így érezhette ezt velem. Olyan massza lehettem a izéken, ami hagyta magát mindenféle formációra gyúrni. Ruttkai Éva: a barátom is volt — lágy, flexibilis, alkalmazkodásra képes. Páger, Sulyok — velük is igen kellemes viszonyban dolgoztam. — Nem először emlékezik ilyen nosztalgikusan erre a másfél évtizedre. — A nosztalgiához két dolog kell: az, hogy valami nagyon szép legyen, és az, hogy visszavonhatatlanul elmúlt lett legyen. És ez így van: visszavonhatatlanul elmúlt az az idő, amit a Vígszínház aranykora jelentett nekem. — Ma már nem érzi azt, hogy „örömmel fogadják”, „szükség van" a jelenlétére? — Nem érzem. — Mi az, amitől azt kezdte érezni: nem örülnek itt Darvas Ivánnak? — Nem örültek. Határozottan merem állítani. — Mégis, milyen jelek utaltak erre? — Akinek ez a foglalkozása, az arcokból tud olvasni. Vannak olyan helyzetek, amelyeknek elmúltával tudja csak az ember levonni a következtetést. Kis mennyiségi változások után kiderült: ez a közösség ettől az egy embertől működött. És mihelyst Várkonyi „kiszállt” — fizikai hasonlattal élve: az elektromosság megszűntével az elektromágneses tér szétesett. Nem azért, mert akkor rájöttek: utálják egymást. Addig is utálták, és mégis remekül működött minden. Utólag így okoskodom: ilyen — maga köré gyűjtő, összetartó — szerepe lehetett Várkonyi Zoltánnak. Ennek egyetlen bizonyítéka: halálával — hét évvel ezelőtt — megszűnt az a hangulat, amiről beszéltem. Ez nem azonnal észlelhető. Ehhez idő kell. Ma már tudom: azonnal el kellett volna mennem, amikor meghalt. Rossz ízű emlékeket gyűjtöttem azóta. Most már ismét nem okozok gondot a Vígszínháznak, egyértelműek és meghatározottak a kapcsolataink, ugyanis nincsenek kapcsolataink. Megint nagyon kellemes, harmonikus minden. — Szomorú ez a „leépítés”. — Nem is voltam vidám, nem vidáman szakítottam meg a kapcsolatomat a Vígszínházzal, de az életemnek ez a része befejeződött. Alkalmi munkás vagyok. Szabadúszó. Ha úgy tetszik, nyugdíjas, aki átadta a helyét. — Ha — színháztól vagy filmstúdiótól — felkínálnának egy olyan szerepet, ami izgatja, vonzza, gondolom, a régi energiával, lelkesedéssel játszana. — Persze, természetesen. — Tehát ilyen értelemben semmiképp sem „vonult vissza”? — Dehogyis. Nem vagyok sem fáradt, sem kiégett, sem kiábrándult. Csupán megengedem magamnak azt a „luxust”, hogy megválaszthassam azt a szerepet, amit játszom, azt a rendezőt, akivel dolgozom. A mi színházi struktúránk pedig nem kedvező a hozzám hasonló helyzetben levő színészek számára. Másutt öt-hat színész összeáll egy feladatra, keresnek egy épületet... — De hiszen Darvas Iván is ezt teszi! Hallottam: szeretné, ha a Piszkos kezek című Sartre-darabot bemutathatnák. — Csakugyan foglalkozom a gondolattal, ez az első ilyen irányú próbálkozásom: jó lenne ősszel valahol színre vinni. Csak hát én nemigen tudok szervezni... Baló Júlia Fotó: Kádár Kata )