Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-11-19 / 47. szám
nak tehát a híres dalok — körülbelül nyolc-tíz —, a közbeeső időben pedig a főhős folyamatosan öngyilkolja magát. Ám két és fél órán át nem lehet meghatottan szipogni és átszellemülten kielégülni, ezért az író tréfás párbeszédekkel könnyít lelkünkön, és közben becsempész bennünket a kulisszák mögötti hálószobákba. Ez arra is alkalmas, hogy bátorkodjon, vagyis leleplezze a magyar popmaffiát, és egykét bemondással, „díjnyertes román dráma a kiskunlacházi színpadon”, „dumapocai rántott borda”, a maga részéről egyben letudja az erdélyi kérdést is. Kővári Katalin m. v. rendezése igazodik a műhöz. Hol kabaréjeleneteket formáz (milyen vicces például, amikor a komoly Mécs Károly, a Főnök rock and rollra ugrabugrál), hol fénnyel, zenével, koreográfiával nyálas melodrámát teremt. Szűcs Péter — Szórakoztam. Kikapcsolódtam. Legalábbis azt hiszem, így nevezik azt, amikor „elfeledjük napi gondjainkat, kimenekülünk a komor hétköznapokból”, vagyis valami olyasmit nézünk meg a színházban, aminek semmi köze az életünkhöz. A József Attila Színház színpadán már Szlávik István díszlete is ezt sugallja: patinás régi bútordarabok egy többszintes, hatalmas lakásban, ősi családi portrék a falon, teniszütők, golfütők .. (Furcsamód hiányzik a kandalló, és valahogy alias Szécsi Pál — merőn néz és költ. Kezében penna, ölében Zsuzsi, a majdan hűtlen szerető, és a hős verset költ. De egyszer majd megszólal a Távollét című szám, a hős végre magába tömi a gyógyszert, feláll, bizonytalanul előrejön, kezéből földre hullanak a régi képek, ez immár a múlt, a szekrényhez tántorog, utolsó erejével még magára cibálja zakóját, egy pillanatra ott áll előttünk, aztán az ágyra hanyatlik, a telefon után nyúlna, de már késő, vége. Dávid Sándort, az ismeretlenségből sztárrá előlépett színészt nehéz minősíteni. Végül is tényleg pont olyan, mint amilyennek az énekest annak idején megismertük. Ő maga siet segítségünkre, hisz többször is kimondja az előadás során : „Ez mind csak modor, ez mind csak modor ...” (bérezés) túlságosan ócska az egész. Igaz, ,a darabban is utalnak majd arra, hogy lerobbant villáról van szó — csakhogy Angliában, nem nálunk.) A szereplők miszternek, missznek és miszszisznek szólítják egymást, „remízt” mondanak a pórias remíz helyett, gentlemanhez illő eleganciával súlyos helyzetüket „a fenébe, Elizabeth” — káromkodással oldják meg. A sikeres és termékeny angol szerző, Alan Ayckbourn művében (most olvasom, hogy a napokban mutatták be harmincötödik darabját Londonban, amit szokása szerint maga a szerző rendezett) akadnak félreértések és ebből származó izgalmak, ám ahogy a szórólap megnyugtatásul írja: „a végén — ahogy jó bohózathoz illik — minden tisztázódik”. Ez már végképp nyomós érv: nap mint nap rossz bohózatokat produkáló kis világunknak valóban semmi köze a happy endhez szokott viktoriánus kúriához és a benne kísértő Skarlát Lucyhoz. Semmi nem menthet meg bennünket a felhőtlen szórakozástól. A darab a feydeau-i hagyományokat követi: egyik félreértés görgeti magával a másikat, és ha a szerző elég ügyes, akkor ez a „hógolyó” szinte mamagától gördül tovább, és már csak az a feladat, hogy megfelelő számú poénnal és szalonbölcsességgel mazsolázza teli készítményét. Ayckbourn az ügyesebbek közé tartozik, bár most túl sok poénra nem futotta erejéből, és olykor csikorgó ötlettel talál ürügyet arra, hogy az éppen szükséges szereplőjét behozza, vagy a feleslegeset kivigye. A lényeg mindenesetre sikerül neki: komikus helyzeteket teremt, mert szereplői kevesebbet tudnak, mint mi, a nézők. Mindig más van a szobában, az ágyban, a szekrényben, mint azt az illető hiszi. Az ebből fakadó váratlan találkozásokon a közönség kárörvendőbb része nevetni szokott. Ebben bízhatott Benedek Árpád, a rendező is. És talán abban, hogy e típusvígjáték színpadra állításának receptje adott, tehát hibázni aligha lehet. A színészek is jól ismert klisékbe bújnak. Rutinjuk segítheti őket, hisz egyik miszter olyan, mint a másik. A számítás bevált, a színészek (Tordai Teri, Káló Flórián, Újréti László, Tolnai Miklós, Radó Denise) otthonosan mozognak, elvégre nem először alakítanak ilyen figurát, sőt Józsa Imrének sikerül eredeti pillanatokat és hiteles ártatlanságra épülő abszurd humort is az előadásba csempészni. Persze e „mintha színháznak” — úgy csinálok, mintha ... és a közönség jóindulatúan szemet hunyva hisz nekem — igen szűk a mozgástere. Az előadás gyengéje, hogy még ezt a teret sem tudja kihasználni. A humoros helyzetek egyik forrása például az, hogy a padlásszoba vaksötétjében nem kívánt találkozásokra kerül sor. A színpad viszont egységes fényárban úszik, és a nézőtől túlzott belátás szükségeltetik, amikor a színész a világos szobában úgy csinál, mintha botorkálna ... néha viszont mintha elfeledkezne a „sötétségről”. Igazi sötétben ezt nem látnánk, mint ahogy azt sem, hogy az altatótól mély álomba zuhant színész nyitott szemmel a padlásszoba nem létező falán keresztül figyeli, hogyan komédiáznak kollégái egy emelettel lejjebb. Néha aztán — csak a látszat kedvéért, mondaná P. Howard — becsukja a szemét. De hát ezek csak a kikapcsolódás apró szeplői. A néző fizet, és csak azért is szórakozik. Én pedig félve gondolok a jövőre: színházaink helyzetét ismerve az a gyanúm, egyre több olyan este vár rám, amihez semmi közöm. Úgy kell nekem, miért nem tudok szórakozni? B. L. LÉPCSŐNJÁRÓ SZELLENEK SZÍNHÁZ Csréti László, Tordai Teri, Káló Flórián (Fotó: Kádár Kata)