Film Színház Muzsika, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-11-19 / 47. szám
SZÍNHÁZ HÁRY JÁNOS A réges-régi rekrutaanekdota szerint a katonának, aki Budweistől Klagenfurton át Mailandig szolgált a kétfejű sas fennhatósága alatt, két német szót feltétlenül tudnia kellett, nevezetesen azt, hogy „meldige”, meg azt, hogy „bittige”. Az elsőt, ha jelentenivalója akadt, a másikat, ha kérni próbálkozott valamit. Persze, mindegyik után illett hozzáfűzni, hogy „kórsamA többit aztán magyarul is mondhatta — úgysem hallgattak rá. Jól tudta ezt Garay János hőse, a Háry János, emelgeti is sűrűn, miközben a pipafüstös, borgőzös nagyabonyi kocsmában fölidézi ámuló hallgatóságának kalandjait, Napóleon fogságba ejtésének és szabadon bocsátásának históriáját. A legfontosabb tanulság belőle, hogy a magyarok mindig győznek (sajnos, csak a mesében!), mindig lovagiasak, mindig hűek Örzséjükhöz, kis falujuk kéttornyos templomához, és naiv optimizmussal mindig elhiszik, amit bemesélnek nekik .. . Nem érdemes tovább bolygatni Garay versezetének (s a Paulini— Harsányi színpadra adaptálásának) kalendáriumi szentenciáit, mert még aktuális allúziók hínárjába bonyolódnánk, már ami az optimizmust és bemesélést illeti. Konciliánsak lévén, inkább belenyugszunk abba, amit a tekintélyek hirdetnek, hogy „Háry az örök álmodozó, a saját meséjét, a nagyotmondásait valóságnak látó hívő, igazi népi hős megtestesítője.” Annyit manapság talán már szabad hozzáfűzni, hogy eza népi világkép meglehetősen szűkös,az elbeszélés élcei laposak, s az egész svarcgelb-ellenes moly rágta matéria közelebb áll a karikatúrához, mint a költészethez. De hát ott a zene, a Tiszán innen ..., s a Szegény vagyok . . ., a Fölszántom a császár ..., no meg a többi dal melódiája Kodály Zoltán mesteri feldolgozásában, a nagy muzsikus hangszerelésének aranyfüsttel futtatott blendelkeretében. És ez igen nagy szerencse, mert a muzsika elfedi a szöveg esetlenségeit, és az ember feszengve várja, hogy a karmester végre felemelje pálcáját. — Belátjuk, nem volt könnyű Sík Ferencnek, a rendezőnek, amikor a szorongásos közérzettől, gondoktól gyötört publikumot bele akarta ringatni a daljáték hangulati atmoszférájába. Próbálkozott erős színezéssel, tánccal, páva és varjúgyermekeket bűvölt a gránit innenső-túlsó oldalára, balettezve repkedett a fekete puladeres kétfejű sas, illatos pipafüst áramlott a nézőtérre, csillogtak-villogtak a kardok, huszáratillák. Erőfeszítéseket tett, hogy ne lankadjon a mese derűje, optimizmusa, de mivel Háryval szemben füllenteni nem szeret, mi egyebet tehetett volna, minthogy a végén — egy táncjelenetben — felvillantsa a hiú álmok és szép hazugságok mindenkori sárba hullását. Természetesen az előadásnak vannak avatott rendezői kézre valló mozzanatai (az órajelenet, a csata, a Háry törzse pár búcsúja a Burgtól stb.), ez a produkció mégsem ígérkezik az idény slágerének. Az énekesek hol ilyen, hol amolyan tájszólásra emlékeztetően mondogatják a dialógusokat, s aztán, akinek jut effajta feladata, szépen, stílusosan, itt sok helyénvaló rubázóval énekel. Sárkány Kázmér a kimértebb, tartózkodóbb Háry, Csurja Tamás a vaskosabb, hevesebb vérű, a szakmai közhelyszótár szerint mindketten „délceg, jóvágású huszárlegények’. Takács Tamara örzséje muzikális, az énekesnő jól eladja a szerepet, Sánta Jolán a természetesebb, hitelesebben „népi”. Mária Lujzát Maria Teresa Uribe alakítja, és szaloncukor kosztümjében affektálva-kellemkedve megérdemelt derűt kelt a nézőtéren idegen akcentusával. A bécsi udvar császárnéi, Déry Gabriella és Horváth Eszter kiábrándítóan énekelnek. A darab, minden további szereplőjének nyújt lehetőséget, hogy magára akassza a komikusi babérkoszorút. Hosszú a lista, meg kell elégednünk, hogy csak a jelentősebbeket említsük: Ebelasztin, Korcsmáros Péter és Gerdesits Ferenc (az utóbbi néha Napóleon, ha Rozsos Istvánnak más feladat jut a színházban), öreg Marci kocsis, Bordás György, illetve Martin János. A császár mezében Csányi János és Lózsy-Bíró János jeleskedik. S vannak még silbakok, gróf- és bárókisasszonyok, degenerált generálisok, korcsmárosok, diákok, parasztok, udvarhölgyek, akiknek felsorolására — sajnos — papírhiányos időkben nincs mód. Forray Gábor többnyire tull függönyökből alakított, praktikus díszletei kellemes látványt nyújtanak, Schäffer Judit humorfantáziája alighanem nagyon túlcsordult, erre írták valaha szókimondóbb elődeink, hogy ez már „zuwider” (az ellenkezője!). A koreográfiát Eck Imre jegyzi, bár ezútelegáns irónia szükségeltetnék most. Nem kések, kardok és szablyák, hanem finom és láthatatlan, éles pengécskék, melyek mélyre hasítanak, de nyomuk se marad. Nem a nehézlovasságot kellene hadba szólítani, csupán csepegtetni mosolyokba csomagolt, édes mérgeket. Könnyű műfajhoz csilingelő, porhanyós szavacskák illenének, díszítő sorocskák, melyek ölelnek, és meg nem írt, de világosan olvasható sorközök, melyek ölnek. Gőgös szárnyalásból saját fészekbe csináló szurkapiszka kéne most, cikiző hasonlat Elvis Presleyről és a mi Szécsi Pálunkról. Immár utóbbinak is akad alteregója. Ám nekem Shakespeare egyik legdurvább főhőse, Timon jut eszembe, aki imigyen minősíti a helyzetet: „Csak titeket érdemellek, ti meg engem”. Nos, Timon szavaival az elegáns iróniából a pőre és durva igazságok világába csúsztunk át. Illetve miért is sajátítanám ki magamnak az igazságot: átázott zsebkendők és pirosra vert tenyerek bizonyítják, hogy a Thália Színház nézőterén mindenki egy másik igazság pártján áll. Legfeljebb tehát saját — a Thália közegében sajátosnak mutattal nem ismerni sokat méltatott egyéni jegyeire. A zenekar igényesebb feladatokra spórolja energiáit, de Oberfrank Géza és Jármai Gyula vezényletével így is megszólalnak a daljáték partitúrájának fénylő színei. Albert István kozói vélekedésemet képviselhetem (persze, ha Thálián nem a Nagymező utca egy bizonyos épületét, hanem a Színházat értjük, akkor talán nee is olyan szélsőséges, amit gondolok). E vélekedéshez kitérőt kell tennünk magánügyben, mely látszólag nem tartozik ide. Nem igazán kedveltem Szécsi Pál dalait. Sőt, már a jelenléte bosszantott, amikor még a hatvanas években egy Illés-koncertet divatbemutatóval szakítottak meg, és ő — még nem énekesként — újabb meg újabb ruhakölteményekben vonult a színpadon. Én a Good bye, Londont akartam hallani. Mindez mellékes, hiszen az életéről és haláláról szóló műben nem a dalok, nem a magára aggatott formák — csillogó haj, selyemsál, szmoking... — számítanak, hanem a hozzám hasonló, életével bajlódó, vergődő, elbukó ember. Ezt gondoltam én. Siposhegyi Péter, az író mást gondolt: írt egy darabot azoknak — és csak azoknak —, akik imádták az énekest, és most nosztalgiázva viszontlátni-hallani akarták azt. Ehhez talált egy színészt — vagy az találta meg őt, mindegy —, aki majdnem úgy néz ki, és majdnem úgy énekel, mint Szécsi Pál. Elhangzó CSAK EGY TÁNC VOLT Kánya Kata és Dávid Sándor