Filmvilág, 1958 (1. évfolyam, 1-21. szám)
1958-12-15 / 21. szám
A FILMROWNSEG&Mánia A műkor az első játékfilmek mind nagyobb tömegeket kezdtek magukhoz vonzani, sokan jósolgatók a színház halálát. Ezek aborúlátó esztéták nem láttak mást a filmben, mint a színháznak valamiféle gépesített formáját, amely előbb vagy utóbb kiszorítja a kézműipari jellegű színházat. Az elmúlt évtizedek azonban bebizonyították, hogy szó sincs a színház haláláról, mert a filmművészet teljesen új, a színháztól független közönséget nevelt magának, amely érdeklődésében, igényeiben, magatartásában és visszahatásában merőben eltér minden más művészet közönségétől. A film közönséget különösen két tényező vonzza: a film tárgya és a film főszereplői. Az emberek megkedvelnek, szívükbe zárnak, sőt sokszor szinte bálványoznak egyes színészeket, s ebben jelentősebb szerepet jászák a filmszínész, vagy színésznő külső megjelenése, szépsége, férfias vagy nőies vonzóereje, mint színészi képességei. Az utóbbi ötven év férfi és női szépségideáljai a film művészei közül kerültek ki. Pszilander Waldemar, Ramon Novarro, Rudolf Valentino, Greta Garbo, Marlene Dietrich és Gina Lollabrigida puszta neve is elég volt ahhoz, hogy valamely film iránt nagyfokú érdeklődést keltsen. Valljuk be őszintén, legkevésbé befolyásolja a közönség érdeklődését a filmkritika. Annál többet ad viszont az ún. »■szájreklómra«. A sógorasszony és szomszédasszony véleménye súlyosabban esik a latba, mint a legkiválóbb filmszakember kritikája. * A film külsőleg tagolatlan, folyamatos élmény. A régi filmek színháztól örökölt felvonásos beosztásai, vagy akárcsak két részben való vetítés — amelyet többnyire a tekercscsere tett szükségessé — m® már a múlté. A közönség a másfélórás filmek egyfolytában való vetítését igényli, s a folyamatosság bármiféle megszakítása élményének megzavarását jelenti. A színházi előadás megértése elsősorban logikai folyamat. Mindenek előtt fel kell fogni a szavak értelmét, meg kell érteni a dialógusok mondanivalóját, s csak azután és rajtuk kerészül érvényesülhet a mű emocionális tartalma. A film képanyaga azonban nem szorul ilyen logikai közvetítésre. Még a hangosfilm képsora is közvetlenül hat a szemlélőre és az értelem közbeiktatása nélkül befolyásolja érzelmeit. A látvány, akárcsak a zenei effektus széles tömegek részére tesz megközelíthetővé bonyolult művészi tartalmakat. Ezért tud a közönség szövevényes és többszálú eseménysorokat rendkívül gyors iramban is figyelemmel kísérni s ezért nem lehet a filmdialógusnak sem magyarázó szerepe. A film élvezete a közönség részéről nem igényel semmiféle olvasottságot, felkészültséget, iskolázottságot. Viszont mindezek nem is csökkentik az élmény erejét. Vagyis a film elmossa az életkorok és műveltségi fokok határait, egybemarkolja a kisdiákot és az aggastyánt, a kérgeskezű kubikost és az egyetemi tanárt. Mindegyik megérti és átéli a filmet (tartalmát illetően azonban természetesen mindegyik osztályhelyzetének megfelelően reagál). A film tehát a legegyetemesebb, legközértheőbb, legdemokratikusabb művészetnek tekinthető. A színházi élmény kétsíkú lelki folyamat. A néző átéli a színpadi történéseket, de ugyanakkor tudatában van annak is, hogy a színész valójában csak játszik. A moziközönségben nem él ez a kettősség. Nem játéknak, hanem valóságnak érezzük a filmszalag eseményeit, olyan mélyen valóságosnak, hogy egy szakadék láttán magunk is szédülni kezdünk és reflexsszerűen elkapjuk fejünket a filmvásznon felénk robogó autó elől. A film nézője sohasem érzi, hogy ez vagy az a színész milyen jól játsza szerepét, mert a színészt tökéletesen azonosítja a szereppel s játékát teljes "valóséinak éli át. A színész ténykedését