Filmvilág, 1958 (1. évfolyam, 1-21. szám)
1958-12-15 / 21. szám
mezt? Erre nézve ad, ha nem is új, de gusztusos választ ez a jelentéktelen bureszk: bölcs Iróniával, emelt fejjel, a kopottság bohémes öngúnyával is lehet viselni ezt az évezredes gúnyát. Nincs a mai néző számára (kiábrándítóbb látvány,) mint a görcsösen titkolni akart ódonság, a réginek új színben való feltüntetése érdekében kifejtett erőlködés. Nem egy jobb sorsra érdemes vígjátékot csapott már agyon ez a magatartás. A »Megmentettem az életemében minden öreg vígjátéki elem szemtelenül és szinte összeválogatva van együtt. Regamey, a rendező hivalkodik, hogy akármelyiket fel meri használni s a mondanivaló jelentéktelenségétől eltekintve, éppen emiatt e hivalkodás és bátor öngúny miatt érezzük felfogásában, kivitelezésében modernnek ezt a filmet. Mindez persze — s ezt még egyszer hangsúlyozni kell — nem a »Megmentettem az életem« megmentése, mert e tapasztalatok után még súlyosabbá válik a film mondanivalóbeli pehelysúlyúsága fölötti méltatlankodásunk, még több joggal kérhetjük számon: miért nem tudnak az élet törvényeivel is ennyire egyenesbe keveredni azok, akik a műfaj, s általában az új művészi lehetőségek törvényeivel ennyire tisztában vannak. A stiláris telibetaláltságon túl van aztán a fimnek még egy nagy erőssége, oly nagy, hogy róla külön is szólni kell: a főszereplő komikus Louis de Funès. Eddig csak epizódszerepekben győzött meg kiváló tehetségéről, most pedig nagy nevettető francia kollégáit megszégyenítő virtuozitással játssza végig a filmet. Játéka két aspektusból is választ ad a komikusi játékforma problémáira. De Funès egyrészt fényesen bizonyítja, hogy a fintorgó, mimikád trükkökkel operáló komikus semmivel sem kevesebb, mint az egyre divatosabbá váló ún. fapofa. Ő olyan észrevétlenül és annyira helyénvalóan tud fintorogni, hogy nem is szét-összeszaladt arcát vesszük észre, hanem az arcának a csúnyaságában is sokszor szinte költői mondanivalóját. A másik dolog pedig, amire nézve szintén az ő játékából kapunk megerősítést, az, hogy a komikussághoz nem csúnya, nevetséges arc kell, hanem elsősorban kulturáltság. De Funes hosszú, hegyes nyelvét is ki meri nyújtani, nem is olyan távol a kamerától és mégsem az útszeliség, hanem a művész groteszk lírája az, ami bennünk marad. Nem kis részben az ő érdeme, hogy a tanulságosság felsőbb régióiba képes emelkedni ez a film, ez a kis szakcwicc... CSURKA ISTVÁN Necle Adam és de Funés