Filmvilág, 1959 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1959-12-01 / 23. szám
mosan még csak rövidfümeket tudtak csinálni, de nem egy eredményesen kísérletezik az egész estét betöltő filmmel. A legérdekesebb ezek közül, a beszámolók szerint, John Cassavetes ismert amerikai színész filmje, a Shadows (Árnyékok). A film a Nem York-i éjszakáról, egy néger családról, s különösen egy néger fiúról szól; szabályos forgatókönyve egyáltalán nem volt, csak alapgondolata és megközelítő eseményvázlata; minden egyebet felvétel közben improvizáltak. S az eredmény kitűnő lett: a város éjszakai életének hangulatát, apró jeleneteit remekül adja vissza, s ezen belül egy néger fiú magányosságát, társra, közösségre vágyását. Hasonlóan a négerek kérdését próbálja feldolgozni Edward Bland The Cry of Jazz (A jazz sikolya) című filmjében. A filmet négerek csinálták, ők is finanszírozták. Őszinte szenvedély hatja át minden képsorát, s a rendező az egésszel nem érvelni kíván, inkább megkapó mozzanatokon keresztül közvetlenül érzékeltetni a négerek helyzetét, a négerek s a jazz szoros összefontottságát. Hasonlóan szenvedélyes fél-dokumentum filmet készítettek a délkaliforniai egyetem filmfakultásán, Stuart Hanish rendezésében az amerikai polgári életről,, Have I Told You Lately (Nemrég mondtam önnek) címmel, melynek alapgondolata e polgári élet mechanizáltsága, az egyén izoláltsága a túlfokozott kényelem gépei között. E kísérleti filmek között a legextravagánsabb Robert Frank és Alfred Leslie filmje, a Pull My Daisy (sb.: Rántsd meg, Daisy). Forgatókönyve ennek sem volt: félig dokumentum, félig komédia. Greenwich Village, a New York-i »Montmartre« egyik lakóját egy este meglátogatja néhány költő barátja, meg valami zavaros vallás ifjú püspöke. Isznak, beszélgetnek, a költőik szavalnak, a püspök mamája harmóniámon játszik, a nővére trombitál. A filmet némán fotografálták, s utána az összevágott képeket Jack Kerouac első látásra azonnal kommentálta, s ezt vették hangszalagra; a szem- és fültanúk szerint ez egész furcsa, lenyűgöző improvizáció, s elsősorban az amerikai élet rutinja, megmerevedettsége elleni ösztönös tiltakozást fejezi ki. E kísérletek száma mér rövidfilmben több tucatnyi, s nagyfilmben is elérte a tucatot. Szélesebb körű közönség elé persze Amerikában sem juthat: a filmforgalmazó vállalatok elzárkóznak előlük, s csak filmklubok, filmfőiskolák közönsége előtt tudják lejátszani. E filmek egyaránt kifejezik azt a mély elégedetlenséget, mely mind erősebben erjed az amerikai értelmiségben, egyben azt a céltalanságot, irányvesztettséget is, mely túlnyomórészt szenvedélyes és heves negativizmusban éli ki magát. Ma még ez utóbbi filmek pusztán mint válságjelenségek, s kísérleti produktumok érdemltik meg figyelmünket, de nem tehetetlen, hogy ezekből a kísérletekből előbb-utóbb kinő valami, ami jelentősen gazdagítja a filmművészet formanyelvét. NAGY PÉTER