Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1960-10-01 / 19. szám
KURT WEILL: Nem először fordul elő a zene történetében, hogy egy hatalmas, széleskörű intézmény válik a zenei alkotások élesztőjévé. A XVI. század nagy polifonikus mesterei például az egyház szolgálatában állottak és Bachnak minden vasárnapra új kantátát kellett az istentiszteletre komponálnia. Ma a zene hatalmas eszköz mindazoknak a kezében, akik a tömegek szórakoztatásáról gondoskodnak, így a filmszakembereknek is, akik ezt bizony jól tudják. A stúdiók vetítőtermeiben elég sokszor láttak még zene nélkül futó filmszalagot ahhoz, hogy megtanulják, milyen sokat jelent a film összhatásában a cselekményt kísérő és támogató muzsika és a zenei effektus. Mennyire képes felerősíteni egyegy jelenet érzelmi hatását és milyen kitűnően tudja összekapcsolni az olyan epizódokat, amelyek különben tehetetlenül széthullanának, és ahol tétován bukdácsol a szó, vagy a játék, ott egy jó melódia magával ragadja a publikumot. A filmzene — éppen úgy, mint a film egészének a készítése — a kis egységek módszerén és technikáján alapszik. A film: képsorok mozaikja. A képek közül egyesek alig érik el a tíz másodpercet, mások még a két percet is túlszárnyalják. Az egyes képsorokat önálló egységnek tekintik és a legnagyobb gondossággal készítik el hozzá a zenei részeket. Alig vitatható, hogy egy szép napon a zenés film a zeneszerzők fantáziájának korlátlan kiélési lehetőségét jelenti majd. Természetesen ez csak akkor valósulhat meg, ha ennek a megfelelő filmi formáját megtalálják és erre építve tökéletesítik tovább a műfajt. Ilyen kísérlet volt Menotti filmoperája, a „Medium” (1951). De ma még a zenének a filmművészetben elsősorban aláfestő és cselekményt kísérő vagy kiegészítő szerepe van. S mindez a némafilm idején, a zongorával kezdődött. A némafilm számára nélkülözhetetlen volt a zongorakíséret. S ma, ha újra megjelenik a filmvásznon az atyai házból elüldözött lány, vagy a gyermekétől erőszakkal elszakított anya, önkéntelenül is felcsendül a fülünkben a némafilmnek sematikusan ismétlődő kísérőzenéje, a „Szűz imája” vagy a „Teli Vilmos” nyitány. A későbbi években a némafilm szinte színházszerű szórakozássá vált. A nagyvárosi bemutató mozik egész szimfonikus zenekarokkal és a filmet teljesen végigkísérő zenei partitúrákkal. Hugo Risenfeld és Ernő Rapee nevéhez fűződik a filmzene aláfestő technikájának a megteremtése és kialakítása. Chaplin igen nagy gondot fordított filmjeinek zenéjére. Napokat, sőt heteket töltött zenei munkatársaival, hogy egy-egy zenei hangulat tökéletesen fedje a film megfelelő képi tartalmát. Sohasem fogom elfelejteni Cirkusz filmjének végén megszólaló, keserűédes melódiáját és a filmvásznon a távolodó Chaplin alakját, egy embert, aki minden illúzióját elvesztette, de aki megőrizte azt a bátorságát, hogy végre szembe merjen nézni az élettel. Néhányszor előfordult már akkor is, hogy fiatal komponisták teljes és eredeti filmzenét komponáltak. A „Potemkin” film zenéje, amelyet Edmund Meisel komponált, európai szenzáció volt. 1928- ban a baden-badeni nemzetközi zenei fesztivál a filmzene jegyében zajlott le. A hangosfilm egycsapásra új helyzetet teremtett. Jellemző, hogy az első hangosfilm, a ,Jazzénekes”, zenés film volt és vele megszületett a zenés hangosfilmek legfontosabb eleme, a sláger. A hollywoodi stúdiók a kiadók egész dalgyűjteményét felvásárolták és a Broadway slágerszerzői, karmesterei, táncmesterei máról holnapra átvándoroltak Hollywoodba. A filmrendezők felfedezték, hogy a drámai cselekményű prózai hangosfilm sikerét nagyon növeli a szónak, zenének és hanghatásoknak ügyes keverése. jA flamé$cizizn& 18