Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1960-10-01 / 19. szám

KURT WEILL: Nem először fordul elő a zene történe­tében, hogy egy hatalmas, széleskörű in­tézmény válik a zenei alkotások élesztő­jévé. A XVI. század nagy polifonikus mesterei például az egyház szolgálatában állottak és Bachnak minden vasárnapra új kantátát kellett az istentiszteletre kom­ponálnia. Ma a zene hatalmas eszköz mindazok­nak a kezében, akik a tömegek szórakoz­tatásáról gondoskodnak, így a filmszak­embereknek is, akik ezt bizony jól tudják. A stúdiók vetítőtermeiben elég sokszor láttak még zene nélkül futó filmszalagot ahhoz, hogy megtanulják, milyen sokat jelent a film összhatásában a cselekményt kísérő és támogató muzsika és a zenei effektus. Mennyire képes felerősíteni egy­­egy jelenet érzelmi hatását és milyen kitűnően tudja összekapcsolni az olyan epizódokat, amelyek különben tehetetle­nül széthullanának, és ahol tétován buk­dácsol a szó, vagy a játék, ott egy jó melódia magával ragadja a publikumot. A filmzene — éppen úgy, mint a film egészének a készítése — a kis egységek módszerén és technikáján alapszik. A film: képsorok mozaikja. A képek közül egye­sek alig érik el a tíz másodpercet, mások még a két percet is túlszárnyalják. Az egyes képsorokat önálló egységnek tekin­tik és a legnagyobb gondossággal készítik el hozzá a zenei részeket. Alig vitatható, hogy egy szép napon a zenés film a zeneszerzők fantáziájának korlátlan kiélési lehetőségét jelenti majd. Természetesen ez csak akkor valósulhat meg, ha ennek a megfelelő filmi formáját megtalálják és erre építve tökéletesítik tovább a műfajt. Ilyen kísérlet volt Menotti filmoperája, a „Medium” (1951). De ma még a zenének a filmművészetben elsősorban aláfestő és cselekményt kísérő vagy kiegészítő szerepe van. S mindez a némafilm idején, a zongorával kezdődött. A némafilm számára nélkülözhetetlen volt a zongorakíséret. S ma, ha újra meg­jelenik a filmvásznon­ az atyai házból elüldözött lány, vagy a gyermekétől erő­szakkal elszakított anya, önkéntelenül is felcsendül a fü­lünkben a némafilmnek sematikusan ismétlődő kísérőzenéje, a „Szűz imája” vagy a „Teli Vilmos” nyitány. A későbbi években a némafilm szinte színházszerű szórakozássá vált. A nagy­városi bemutató mozik egész szimfonikus zenekarokkal és a filmet teljesen végig­kísérő zenei partitúrákkal. Hugo Risen­­feld és Ernő Rapee nevéhez fűződik a filmzene aláfestő technikájának a meg­teremtése és kialakítása. Chaplin igen nagy gondot fordított filmjeinek zenéjére. Napokat, sőt heteket töltött zenei munka­társaival, hogy egy-egy zenei hangulat tökéletesen fedje a film megfelelő képi tartalmát. Sohasem fogom elfelejteni Cir­kusz filmjének végén megszólaló, keserű­édes melódiáját és a filmvásznon a távo­lodó Chaplin alakját, egy embert, aki minden illúzióját elvesztette, de aki meg­őrizte azt a bátorságát, hogy végre szembe merjen nézni az élettel. Néhányszor előfordult már akkor is, hogy fiatal komponisták teljes és eredeti filmzenét komponáltak. A „Potemkin” film zenéje, amelyet Edmund Meisel komponált, európai szenzáció volt. 1928- ban a baden-badeni nemzetközi zenei fesztivál a filmzene jegyében zajlott le. A hangosfilm egycsapásra új helyzetet teremtett. Jellemző, hogy az első hangos­film, a ,Jazzénekes”, zenés film volt és vele megszületett a zenés hangosfilmek legfontosabb eleme, a sláger. A holly­woodi stúdiók a kiadók egész dalgyűjte­ményét felvásárolták és a Broadway slágerszerzői, karmesterei, táncmesterei máról holnapra átvándoroltak Holly­woodba. A filmrendezők felfedezték, hogy a drámai cselekményű prózai han­gosfilm sikerét nagyon növeli a szónak, zenének és hanghatásoknak ügyes ke­verése. jA flam­é$cizizn& 18

Next