Filmvilág, 1960 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1960-10-01 / 19. szám
Ezzel a hangosfilm állandó alkotótársa lett az eredeti filmzenét komponáló zeneszerző. Alfred Newman, akinek nevéhez száz film zenéje fűződik, mesteri szintre emelte a filmzene komponálását. Ugyancsak nemzetközi hírre tett szert Steiner, Korngold, Rózsa, Stothart, Young és Maxmann . . . Ők már megtanulták, hogy a filmzene megkomponálására mindig a legkevesebb idő marad, ritkán több két-három hétnél. Azt is tudják, hogy filmzenéjüket dialóggal és zajhatásokkal keverik és sok-sok zenei finomság, amelynek megkomponálásáért álmatlan éjszakákkal fizettek, a kész filmen gyakran teljesen észrevehetetlen. A mai filmzenekomponisták többnyire a századeleji zene nyelvezetét használják és Richard Strauss, Debussy, Ravel, Scriabin stílusában hja a filmek zenepartitúráit. Néha — sajnos, igen ritkán — kiváló zeneszerzők is írnak filmzenét. A második világháború előtti francia filmgyártásé az érdem, hogy olyan zenei nagyságokat sikerült a filmművészetnek megnyernie, mint Honegger, aki a „Mayerling”, Auric, aki az „A nous la liberté” és Milhaud, aki a „Nagy ábránd” zenéjét komponálta. S persze Eizenstein is osztozik ebben a dicsőségben, aki a "Jégmezők lovagja" című filmje komponistájául Prokofijevet választotta. Az eredmény: egy egészen magas színvonalú és szépségű filmzene. Ez az európai irányzat hatott Hollywoodra is. Ennek köszönhető az „Egerek és emberek”, valamint a „Mi kis városunk” nagyszerű zenéje. Mindkettőnek Aaron Capland, a jónevű amerikai zeneszerző volt a szülője. Nem vitás, hogy korunk nagy zeneszerzői igazi és alkotói lehetőségeket várnak a filmtől, hiszen a film nagyon is alkalmas arra, hogy az operához és az operetthez hasonlóan eredeti zenedrámákkal gazdagítsa műfaji választékát. A filmoperettől és a zenés vígjátéktól már csak egy lépés a zenedrámáig, illetve a vígoperáig. Ha tehát létre akarjuk hozni azt az új művészeti formát — vagy ha úgy tetszik: szórakoztató zenét —, akkor íróval és rendezővel összefogva kell nekivágni a feladat megoldásának. Jelenleg a filmnek a következő típusai biztosítanak a zenének „alkotói” lehetőséget. Először a dokumentumfilm. Itt a zene a képpel és a kommentárral teljesen egyenértékű komponens. Másodszor a rajzfilm, amely zenei szempontból nyugodtan sorolható a balettek sorába, mivel a rajzfigura mozgásának ritmusa és akcentusa teljesen megegyezik a zenei mozgás ritmusával és akcentusával. Harmadszor: a zenés film, amelyben sikerült a zenét és a cselekményt egységgé ötvözni. René Clair korai filmjeiben („A nous la liberté”, „Le Million” stb.) a zene és a dal annyira a cselekményből fakad, hogy sohasem vesszük észre, mikor kezdődik vagy végződik egy-egy szám. Ernst Lubitsch szintén ezzel a technikával dolgozott és Rouben Mamouliannak is sikerült a „Love me tonight” filmben olyan filmzenét létrehoznia, amely ma már szinte klasszikusnak számít. Ide sorolhatjuk a táncfilmeket is. Fred Astaire a slágerekre épülő zenés filmek stílusát erősítette, Gene Kelly a „musical”-t igyekezett filmi művészetté transzponálni. Jómagam is, valahányszor csak alkalom kínálkozik, mindig megkísérlem ennek a módszernek bizonyos elemeit felhasználni. A „Dreigroschenoper” című filmben megpróbáltam a zenedráma eszközeit a filmzene kifejezési lehetőségeivel egyesíteni. A Fritz Langgal közösen készített filmben, a „You and Me” címűben új technikát alkalmaztam, ugyanis a zenei aláfestésre slágereket használtam. A „Where do we go from here” című filmbe, amelyet Ira Gershwinnel közösen írtam, sikerült egy igazi kis vígoperát beleszőnünk. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt jósolom, hogy rövidesen eljön az az idő, amikor a zene és a film szövetségéből hamarosan megszületik a művészi filmeposz. Fordította LUKÁCS ANTAL