Filmvilág, 1969 (12. évfolyam, 1-24. szám)
1969-09-15 / 18. szám
ÉS KÖZGONDOLKODÁS vagyis, hogy van-e a mai magyar irodalomban (és társadalomban) „új hullám”, vagy nincs — szintén a filmvilág frazeológiáját kölcsönözte ki. De az már meglepőbb, hogy — például — Vekerdi László, a természettudományos eredmények és gondolkodás kiváló népszerűsítője „Egy tudomány születése” című, a biológia genezisét, s történetét magas nívón bemutató tanulmányában milyen izgalmasan alkalmazza a filmszerű szerkesztést és tempóváltást, írásának stílusa nem „fotószerű”, mint — mondjuk itt most így — a „film előtti” ismeretterjesztés, mint például Brehm, aki közismert színességgel írt le, jelenségekbe ágyazva, természettudományi törvényszerűségeket. Vekerdi a filmművészetben kikristályosodott kompozíciót alkalmazza, amikor azzal kezdi tanulmányát, hogy milyen csúcsai vannak az élettannak. Utána következik annak megállapítása — s itt hadd idézzük a tanulmány egy szóképnél több, „mozgóbb” képét — miszerint „a csúcsok alatti sűrűben sok ember erőfeszítése szükséges a kicsiny haladáshoz is”. A következő részben a kőkorszak emberének — temetési szertartásokkal szemléltetett — elképzelése villan az olvasó elé, hogy e képek „átússzanak” a régi korok embereinek szokásait, elképzeléseit kutató mai tudósok megállapításaira. Hogy utána a „kamera” újra azt „vegye fel” — de most már „közeli”-ben —, amit a kőkorszakbeli ember hagyott maga után. Ha Vekerdire nem hatott volna — talán maga előtt sem tudatosan — az ismeretterjesztő filmek, de a játékfilmek stílusa, ritmusa, újszerű szemléltetési (és szemléleti) lehetősége, akkor nem tudta volna megtalálni az elvontságnak és a példának, a gondolatok megfogalmazásának és a gondolatok hatása képekben való szemléltetésének azt a dinamizmusát, ami az egész tanulmányt jellemzi. Éppen, mert nem egyes — akármilyen érdekes — képek egymás mellé helyezéséről van szó, mint az immár túlhaladott ismeretterjesztésben —, hanem a „filmes” szerkezet az, ami az információk mai példátlan átadásában is „versenyképes” hatást tud gyakorolni elménkre — Vekerdi hosszú tanulmányából („filmes” jellege bizonyítására) csak egész fejezeteket szabadna citálni. Valamit talán azért mégis felidéz az egyik fejezet első bekezdésének idézése is: „Az álomban elmosódnak a lehetséges határai, — írja Vekerdi az élet felismerésének, s a felismert jelenségek tudománnyá szerveződésének folyamatát leíró (érzékeltető és jelző) tanulmányában. — Fludd, például, teljesen fantasztikus álomvilágot teremtett, az Ember s a Mindenség egymásra vetítésével, Két Kozmoszában. S az ő korában inkább hozzá hasonlóan gondolkoztak az emberek, a Harveyféle »számítók« voltak a ritkák. Valószínűleg az egész kor életérzését fejezte ki Calderon híres azonosítása: az élet álom, s ezt tagadta a skolasztikus szendergéséből felébredt Descartes (1596—1650). Descartes a központi, stratégikus jelentőségű ponton támadott, a lélek kérdésében.” Miután csak „ízelítők”-re vállalkozhatunk az immár az igényes ismeretterjesztésben is megmutatkozó „filmszerűség”-gel kapcsolatban, hadd mondjunk még csupán egyetlen példát. Igaz, hogy e példák egy egész folyóirat, a „Világosság” ez évi 8—9-es száma. E kifejezetten filozófiai és etikai jellegű — esztétikai témákkal is csak ritkán foglalkozó — lap (amely különben e dupla számának legtöbb írását a mai protestantizmus kérdéseinek szentelte) közli — például — Erki Edit interjúját Kovács Andrással. A rendező itt expressis verbis elmondja — például —, hogy milyen szerepe van, lehet az új filmművészetnek az emberről alkotott, fetisizált és misztifikált képzetek feloldásában, a dialektikus ember- és életszemlélet kialakításában. Hogy mit tud adni a film és a filmrendező — abban, amit Kovács „ a kérdések kereséseinek nevez. Hogy aztán a „kérdéseket kereső” tanulmányírásban mit lehet haszno