Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1974-01-15 / 2. szám

Mesélő városok: Párizs Remek gondolat szü­lötte ez a sorozat. Ki ne akarna „odalátni” egy m­ásik városba, egy má­sik világba, bejárva ut­cákat, sorsokat, amelye­ket vagy jól ismer s azért kívánja viszontlát­ná, vagy nem ismer és éppenséggel ezért oly éhes és figyelmes kép­re, szóra. Egy város va­lósága és írói tükörképe. Valami ilyesmit vár ilyenkor az ember és örül az ötletnek, fölte­hetően épp úgy, mint a gondolat — egyúttal a műsor — életadói. De jaj a kritikusnak, ha például Párizsról szólván, ugyanabban a betegségben szenved, mint Bajomi Lázár Endre, aki — gondolom — a televíziót csakúgy, mint egy könyvkiadót, egyebek között azért biztatta városokról szóló mesék közreadására, hogy a nagy szerelem­ről szólhasson. Mert minden város, minden korokban változván, mindenkinek más arcát mutatja és mind igaz és mind hamis egy kicsit. Durva szűrő egy ilyen, időben kötött műsor — valóban, pontosan úgy, ahogy ő mondja —, dur­va szűrő­s ,nem egy óra, de egy hét teljes műso­ra is kevés volna az iga­zi ismerkedéshez. Vajon mit szólnának a franciák, ha az ő televí­ziójuk valami hasonló sorozatban Budapestet mutatná be nekik. Le­hetséges, hogy Jókai szá­zadfordulós Pestjét érez­nék igazinak? Mert ve­lünk, furcsa módon az történt, hogy — a mű­sort bevezető gyönyörű városkép-montázs és a képek mögött hallott versek, Baudelaire és Ady, Appollinaire és Jó­zsef Attila szavaival — a tegnap és a ma Pá­rizsának viszontlátására készültünk fel, de igazá­ban csak Anatole France remek novellájában a Crainquebille-ben kap­tunk igazi párizsi ízeket. Az öreg csavargó, az utcai árus és örök ellen­felei a „zsaruk” tegnapi történetükben is hitele­sebb Párizs-légkört va­rázsoltak körénk, mint a másik két jelenet egyéb­ként kiváló szereplői. Pedig a szerzők neve mintegy eleve biztosíték lehetett arra, hogy va­lódi „francia” szellemű művekkel találkozzunk. Guy Foissy — akit a magyar tévé közönsége már csaknem jobban is­mer, mint a saját váro­sa — virtuóz mestere a különös hangulatú, az abszurd játék elemeit is magába építő színpadi játékoknak, Simone de Beauvoirt pedig igazán nem szükséges — nem is illendő — különösebb igyekezettel bemutatni a hazai olvasóközönség­nek. S mégis: Foissy tré­fája (Még képesek röp­cédulákat osztogatni) a jótékonykodó hölgyről, aki a maga szerelmi gondjaival traktálja a megélhetés elemi gond­jaival küzködő kisem­bert és divatlapokat ajándékoz, valódi segít­ség helyett, éppúgy ki­elégítetlenül hagy el minket, mint Beauvoir Banális története, amely valóban banális három­szög-történet s csak any­­nyiban párizsi, amennyi­ben a francia nevek okot adnak rá, hogy elhigy­­gyük: a befüggönyözött ablakok mögött valóban ott lélegzik a mai Pá­rizs. Bizonyosan a rövidre szabott műsoridő­kény- Schubert Éva, Sulyok Mária és Némethy Ferenc a Még képesek röpcédulákat osztogatni című egy­­felvonásosban

Next