Filmvilág, 1974 (17. évfolyam, 1-24. szám)
1974-01-15 / 2. szám
Mesélő városok: Párizs Remek gondolat szülötte ez a sorozat. Ki ne akarna „odalátni” egy másik városba, egy másik világba, bejárva utcákat, sorsokat, amelyeket vagy jól ismer s azért kívánja viszontlátná, vagy nem ismer és éppenséggel ezért oly éhes és figyelmes képre, szóra. Egy város valósága és írói tükörképe. Valami ilyesmit vár ilyenkor az ember és örül az ötletnek, föltehetően épp úgy, mint a gondolat — egyúttal a műsor — életadói. De jaj a kritikusnak, ha például Párizsról szólván, ugyanabban a betegségben szenved, mint Bajomi Lázár Endre, aki — gondolom — a televíziót csakúgy, mint egy könyvkiadót, egyebek között azért biztatta városokról szóló mesék közreadására, hogy a nagy szerelemről szólhasson. Mert minden város, minden korokban változván, mindenkinek más arcát mutatja és mind igaz és mind hamis egy kicsit. Durva szűrő egy ilyen, időben kötött műsor — valóban, pontosan úgy, ahogy ő mondja —, durva szűrős ,nem egy óra, de egy hét teljes műsora is kevés volna az igazi ismerkedéshez. Vajon mit szólnának a franciák, ha az ő televíziójuk valami hasonló sorozatban Budapestet mutatná be nekik. Lehetséges, hogy Jókai századfordulós Pestjét éreznék igazinak? Mert velünk, furcsa módon az történt, hogy — a műsort bevezető gyönyörű városkép-montázs és a képek mögött hallott versek, Baudelaire és Ady, Appollinaire és József Attila szavaival — a tegnap és a ma Párizsának viszontlátására készültünk fel, de igazában csak Anatole France remek novellájában a Crainquebille-ben kaptunk igazi párizsi ízeket. Az öreg csavargó, az utcai árus és örök ellenfelei a „zsaruk” tegnapi történetükben is hitelesebb Párizs-légkört varázsoltak körénk, mint a másik két jelenet egyébként kiváló szereplői. Pedig a szerzők neve mintegy eleve biztosíték lehetett arra, hogy valódi „francia” szellemű művekkel találkozzunk. Guy Foissy — akit a magyar tévé közönsége már csaknem jobban ismer, mint a saját városa — virtuóz mestere a különös hangulatú, az abszurd játék elemeit is magába építő színpadi játékoknak, Simone de Beauvoirt pedig igazán nem szükséges — nem is illendő — különösebb igyekezettel bemutatni a hazai olvasóközönségnek. S mégis: Foissy tréfája (Még képesek röpcédulákat osztogatni) a jótékonykodó hölgyről, aki a maga szerelmi gondjaival traktálja a megélhetés elemi gondjaival küzködő kisembert és divatlapokat ajándékoz, valódi segítség helyett, éppúgy kielégítetlenül hagy el minket, mint Beauvoir Banális története, amely valóban banális háromszög-történet s csak anynyiban párizsi, amennyiben a francia nevek okot adnak rá, hogy elhigygyük: a befüggönyözött ablakok mögött valóban ott lélegzik a mai Párizs. Bizonyosan a rövidre szabott műsoridőkény- Schubert Éva, Sulyok Mária és Némethy Ferenc a Még képesek röpcédulákat osztogatni című egyfelvonásosban