Filmvilág, 1978 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1978-01-01 / 1. szám
SHAKESPEARE FILMEN ÉS KÉPERNYŐN A filmművészet egyik kardinális kérdése volt s talán még ma is az: lehet-e Shakespeare-t filmre adaptálni? Ez a kérdés a gyakorlatban különböző válaszokat kapott. Mindeddig a legsikeresebb filmbeli Shakespeare megvalósításokat Laurence Oliviernek köszönhetjük, aki valahol a shakespeare-i művek valamely dimenziójában egy-egy mozzanat, egy-egy lehetőség kiemelésével operált. Vagyis Laurence Olivier zsenialitása abban állott, hogy a shakespeare-i drámák hangulati alapját tudta megtalálni és e hangulati alapot azután tökéletesen vitte a filmvászonra. Hogy mi volt az eszköz? Néha, mint például a Henrik-film esetében az, hogy a filmvászonra átvitte a kor németalföldi festészetének színvilágát, s így adta meg a hangulatot. Másutt, mint a Richardfilmben, sikerült olyan árnyjátékot teremtenie Richard alakja körül, amely mindig kontrasztot adott Richard szavainak, s ennek a kontrasztnak még „udvara” is volt, vagyis több jelentésű lehetett. Persze adott esetben nagyon sok érdekes és a maga módján értékes Shakespeare-film született, de mégis azt mondhatjuk, hogy Shakespeareszéria és Shakespeare általános dramaturgiájának filmdramaturgiai értelmezése szempontjából Olivier nyújtott a legtöbbet. Ennek ellenére persze fölmerül az a kérdés: vajon a hangulat, amelyet sikerül megragadni, nem varázsolja-e át a shakespeare-i drámát bizonyos értelemben miliő drámává. Shakespeare-nél ugyanis maguk a dialógusok teremtik maguk körül a környezetet. Viszont ha a hangulat előlép kompozíciós elvvé, akkor a hangulatot kíséri a dialógus. Továbbá a másik probléma, hogy míg Shakespeare-nél valóban a szellemi arc, a gondolati profil a dráma legfőbb értéke, és súlypontja is, itt a gondolati profil nem válik-e a hangulat illusztrációjává? Mindezeket a kérdéseket végső soron megfogalmazza a filmművészet általános esztétikájával kapcsolatban is, s részben a Shakespeare drámák filmfeldolgozásával kapcsolatosan például Lukács György. Nos, ha a megoldások ennyire ellentmondásosak még a filmvásznon is, ahol tulajdonképpen a Shakespeare-drámáknak, melyeknek alapvető szükséglete a nagy tér és a térben való játék , valóban sikerül átszárnyalnia a különböző cselekménytereket, akkor mennyivel ellentmondásosabbak a pici képernyő szorításában? Igaz ugyan, hogy a shakespeare-i dráma alapja a dialógus, de ez a dialógus mindig azért tud szellemi lenni, azért tud elmélyülni, mert közvetlenül hatalmas világtörténelmi eseményeknek, történelmi jelentőségű pillanatoknak a tükre és kiindulópontja. Így tehát a képernyő még kényesebb helyzetbe kerül Shakespeare-rel, már csak esztétikai természete miatt is— amit nevezhetünk esztétikai természetellenességnek is —, mint a film. Ha minden anyagi formába öntés dologiasítja magát az eleven gondolatot, annak állandó újraéledését, akkor ezt a film esetében még a széles tér, a vászon mozgása, a vászon színei és az összes kulissza-lehetőségek részben pótolják. Van-e azonban ilyen lehetőség a képernyőn? Persze hogy !