Filmvilág, 1979 (22. évfolyam, 1-20. szám)
1979-12-01 / 20. szám
Különvélemény Bergman tévésorozatáról Zsinórírással, analfabétáknak A televíziós sorozatok kommercializmusa a rossz labdarúgó-bajnokságokéval vetekszik, hatásukat a szigorúbb kritikai gyakorlat zordnak ható szavakkal illethetné. S miért ne mondanánk ki, hogy az szinte kivétel nélkül ilyeneket sugároz a világ — bűnügyi sorozatok a bűnügyi műfaj lehetőségeit, a kalandosak a kalandosakét stb. járatják le, sekélyesítik, a nézőt pedig annál bárnyúbbnak veszik, s bárgyúbbá teszik (de facto), minél közvetlenebbül vélnek hatni a már korábbi ilyen termékek által meghatározott s kialakított ,ízlésre", művészeti befogadáshoz tart ..érzésvilágra". Hiányzik a jól csinált sorozat; hiányzik a csinált-ésmégis-csinálatlan, vagyis az a dokumentumjelleg, amely mégis „regényesen", írói-rendezői cselekményben érvényesül. Ezért fogadja örömmel a közvélemény, a szakkritika stb. az olyan dolgot, mint Bergman elemi szintű munkája, a Jelenetek egy házasságból című tévésorozat. Ezért állítja ki szinte mindenki üdvözölt mosollyal (az ,,Életre”, a ,,Kendőzetlen Valóságra", a „Bátor Szembenézésre" stb. ismerve e hatrészes széria láttán az adott témakörből a maga alsó általános iskolás, jeles bizonyítványát. Megfeledkezvén arról, hogy ... Legyünk pontosak. Itt merőben csak a magam véleményét tömörítem. Ki akarom kezdeni azonban, mi tagadás, az úgynevezett (vagy még inkább: „úgy vélt”) Bergman-élményt. Ezt a sótlan dokumentarizmust, mely az irodalomból azt vette át (eszközként), amit jobb lett volna íróra hagyni, nem keltené amatőrködés látszatát akkor. Ezt a valóban hiánypótlólagosan testet öltő tisztes igyekezetét, mely bármi fontos (mert fontos még ígyebbül, aztán meg igazán életbevágóan fontos) témához nyúl, csak a különbeni kommerszhez képest érződhet üdítően frissnek, lényeginek. Azért, mert nem maszlagol, nem kavar álcselekményt. Mert így-úgy szól, s valóban nyersen. Ez a nyerseség azonban amatőrködés marad. Nem szemfényvesztés; Bergman a lelkét teszi ki, hogy szintén frázissal fogalmazzunk, munkája abszolút becsületes. Csak a téma megmunkálásához szükséges mű■ vészi erő hiányzik belőle. Lemond a filmes eszközökről, és íróként gyengének bizonyul. Izgalmasnak érződik — az unalom televíziós tengerében, lényegi középútnak, aranymetszésnek — a sok periférikus szélsőség közepette. Hát igen, ennyit okvetlenül meg kell szavaznunk érdeméül. De ha felkel hajraestéből a néző, és gondolkodni kezd, saját konfliktusai, művészileg bármi megdolgozatlanok voltak légyen (a dolog természeténél fogva konfliktusba nem gyakran kerülünk művészeti céllal), vajon nem sokkalta ízesebbek, valósabban megmunkáltak, részleteikben hitelesebbek, nem sokkal tragikusak._bbak, rázósabbak, rizikósabbak-e, mint ez az elszalonosított, magánüggyé, tarka beszéllyé kerekített-laposított história? Nem akarok irodalmi példákat sorolni, ahol az események (vagy a kérdések; a nagy, elintézhetetlen ellentmondások; a jelenetek kérdéskörének valós részletei stb.) mind sokkalta élőbben mellbevágóak, sokkal kevésbé lekerekítettek, egy-egy esetlegességük révén jóval inkább elkerülik a műviség veszélyét. Zötyörgős, nyögve nyelős sorozat volt ez a bergmani. De nem arról van szó, hogy a témát nehéz lenyelni. Ugyan, Bergman — mert gyenge, naturalista, közhelyeket intellektuális „mélységbe" lerántó, onnét visszasugárzó író — a felszínen fut csaknem végig. Ahol élően hiteles és ízese szót így értem: hogy ha például valaki családi veszekedés közben egyszer csak a jégszekrény túlfelén látja kijönni a cipős lábát, érződjék azon az étel íze, ha már nem véré; micsoda gyenge dolog az a denaturált verekedés például, az „analfabétizmus" állítólagos bizonyítéka; az „íz” hadd jelentsen valódi valóságot, tehát művészileg befogadhatót, s ehhez igazi rizikó kell, nem az a duplafedelű védettség, melyet főleg Johannak ad meg Bergman, s végképp nem mondom: a kinagyított részletekkel dolgozó író — mindegy, itt filmes — hiteléhez olyan messziről kell érkezni, hogy abban egyéb konfliktusok is benne legyenek, amilyenek ennek a svéd párnak az életében nem voltak, úgy látszik, például, anyagi kérdések, meghajszoltság az élet más területein, múlt — mely a családon át hat, s nem ilyen potya egyszerűséggel, mint a jelenetekben, jövő — hogy a gyerekekkel hogyan, mire, persze azzal együtt, hogy feltétlenül és egyáltalán stb.; vagyis, ha ezt a kifogásomat félretolom is — más égalj szülötte ez a filmsorozat —, maradnak az általános érvényhez szükséges elemek hiányai), ahol tehát egy-egy részlet ilyen érvényt ígér, a hatást szétzilálja a műfajon belüli egyenetlenség. Bergman nem tudta eldönteni, milyen szemcsézettségű legyen is a mű egészen, mennyire illenek össze a „részletezett” és az „epikusan öszszefoglaló” dolgok; ezek egymás mellett illusztratívnak látszanak aztán, egymás önállagát is rontják. Sok a frázis, de mint ábrázoló eszköz. Az imént félretolandónak nevezett kérdések azért mégis ártóan hatnak hiányukkal egyoldalú lesz így a film. A puszta témafelvetés bátorsága csak ennyi; zsinórírás kerül egy üres papírra. Az érzelmek iskolájának ez valóban általános tagozata — általános iskolás. Ráadásul mintha azt próbálná megkerülni maga Bergman is, ahogy „rámehetnek” dolgok s emberek (belepusztulhatnak, továbbélve is) a viszonyokra (viszonylatokra). Nem azt kérjük számon, hogy miért nem művészibb a produkció; ellenkezőleg, túlzottan művészieskedő, mint minden, ami félúton áll meg. A bátorságnak nincs írói hátországa: ez utóbbi csak a megdolgozott minőség lehetne. Túl sokat markolt Bergman? Egynéhány részlettel kevesebb — több lett volna? Sőt, egy-egy részletből kellene szétsugároztatni az „üzenetet" (viszolyogva használjuk e szót)? Nem avatkozhatnánk még készülő műbe sem ily lazolásokkal. Mégis: ennek a sorozatnak a közhaszon volt a célja. Meg is lett, közilleszkedőleg. Mindenki azzal a jó érzéssel fejezhette be a sorozat nézését, hogy mégiscsak ilyen ez az élet, már csak ilyen, és még az is van, hogy ezt művésziesen szinte a háziköntösre, pizsamára hímezik-hámozzák. . ..milyen nyíltan"! Kár, hogy ábrát nem ad hozzá Bergman: a svéd fogyasztás világában élő lélekét, melynek — ama bizonyos ló — minden betegsége túlélhetően megvan. A nyitó és főleg a záró képiek, az eklektikusan odaesztétizált zene szinte Karinthy Frigyes „Uránia-paródiáját" idézte. Tessék megnézni az így írtok ti! bármely kiadásában. Vagy a házassági drámakommerszekről is olvashatni ott. Legalább mulatságosan. Bergman ezúttal csak a kelléktárat látogatta végig velünk, a mű megcsinálásával adós maradt. De hát ha ez is elég! Ha máskülönben valóban oly szegényes az étlap, hogy . . . (... megint elölről"). TANDORI DEZSŐ Mindenesetre kézenfekvő megoldás nincs, és így elmarad az igazi happy end. Mégis jó volt elérkezni idáig. Ha másért nem, hát csak hogy bosszantsam az neszes művészileg kifinomult embert, akik utálják ezt a teljesen érthető művet, és esztétikai hányingert kapnak már a legeslegelső jelenet után. Részlet Ingmar Bergmannak a Jelenetek egy házasságból forgatókönyvéhez írt előszavából. 55