Filmvilág, 1993 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1993-12-01 / 12. szám
LÁTTUK MÉG A BÉRGYILKOSIG The Assassin — amerikai, 1993. Rendezte: John Badham. (rta: Luc Besson Nikita című filmjéből Robert Getchell és Alexandra Seros. Kép: Michael Watkins. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Bridget Fonda (Maggie), Gabriel Byrne (Bob), Dermot Mulroney (J. P.), Miguel Ferrer (Kaufman), Anne Bancroft (Amanda), Olivia D'Abo (Angela), Richard Romaius Fahd Bakhtiar). Gyártó: Columbia Tristar. Forgalmazó: Intercom. Feliratos: 107 perc. Hogyan csinálják az amerikaiak? Az utóbbi időben nyugtalanítóan elszaporodtak az odaát újra csinált filmek. Mondhatnánk, remake, de az idegen kifejezés túlontúl sokat sejtetően hangzik, az üres szemfényvesztésnél legalábbis többet ígér. Pedig szó sincs semmi egyébről. Amikor Al Pacino az Egy nő illatáért magas elismerésben részesült, a kutya sem emlegette Vittorio Gassmant, s azt, hogy ez a mozi egyszer már megvolt. Alighanem erről szól ez a műfaj, hogy a mezei jenki mozinéző és a díjátadásokat világszerte közvetítő, tökéletes kiejtésű esztéta úgy sem tud semmit az eredetiről. Nem maradhat viszont sötétségben a világ (még a moziban sem), csináljuk meg nekik még egyszer. Van ilyesmire példa a festészetben és az irodalomban is. Ám most nem a legegyszerűbb esettel van dolgunk. Luc Besson személye és Nikita című filmje, mint a francia legújabb hullám dísze, különösen messzebbről, Magyarországról Amerikából, nézvést, egyaránt mitikus és misztikus. A Nikita tagadhatatlanul az európai posztmodern egyik kulcsfilmje, még akkor is, ha jónak aligha lehetne nevezni. A képben-gondolkodásról, bocsánat, a képben-kielégülésről, ilyenformán a nem-látásról, a vakságról szól. Milyen szép is, megállok a Váci utca sarkán (szemben a bölcsészkarral) egy árus asztalánál, és addig pörgetem a képeslaptartó állványt (rajta olyan lapokkal, mint: félmeztelen, farmernadrágos izompacsirta szakszofonozik egy 38-as Sedan sárhányójának vetve diszkréten tetovált vállát, háttérben sivatagi szél kél, vagy Marylin Monroe szoknyáját épp felkapja egy pajkos szellőztető kürtő és így tovább), míg az azt nem mondja: vigyázz!, az a gonosz állam, az az emberfaló gépezet betör még az ágyadba is, megeszi tested-lelked, a nagymamádat és még a farkast is. Rosszul kell lenni a gyönyörtől, micsoda zootrope. Luc Besson mindezt úgy teszi meg, hogy közben levezényel egy elfogadhatóan feszes és bárgyú akciófilmet is. Ez a korhangulat, így csinálnak filmet még a legmenőbb angolok is, a különbség csupán a történethez, annak idejéhez és — mi tagadás — színvonalához való viszonyban van. Az angolok súlyosabbak, a franciák könnyedebbek, ahogy már megszoktuk, s ezek ráadásul nem is ellentétes fogalmak. De hogyan csinálják az amerikaiak? Az előző bekezdéshez Lynch és Waters tartozna, és azt mondhatnánk: ugyanúgy. De a kérdés most az, hogyan csinálnak Nikitát. Szívesen mélyednék bele, de csak jelzem: nem is senki, nem is gall, hanem magyar az istenadta, kedves édesanyját ugyanis Ninocskának hívták, mint mindkét filmből kiderül, kinek az apja nem más, mint Lengyel Menyhért. Könnyű lenne azt mondani, hogy a süketek csak az akciófilmet veszik észre a lemásolni vágyott darabból. Sokkal rosszabb, éppen az ellenkezője történik, őket is jobban izgatja a cult, meg a bolondos szó, hogy posztmodern. Ezért aztán nagy csodáknak: kultikus helyeken, kultikus személyek ismerős cselekedeteinek lehetünk tanúi. Épp csak el nem jutunk Gracelandba. Alain Delon posztszamuráj krimijeiből (Egy zsaru bőréért stb.) szépséggel, tehetséggel magasan kiemelkedő sudár nőalak, a mára már ennél is kétesebb értékű tengerentúli karriert (Az emberi szív térképe, stb.) befutott Anne Parillaud: olyan, mintha Delon lánya lenne. Most minden igazibb, A bérgyilkosnő címszereplője a legendás motoros, Peter Fonda lánya, Bridget. Hírlik, Dennis Hopper a Szelíd motorosok folytatására készül e bájos leányzóval. Első megbízatását végrehajtani Nikita a lagúnás Velencébe utazik, a mi hősnőnk pedig a füves New Orleansbe. Hol itt a legenda? A Mardi Grasst ülik ottan éppen: Easy Rider másodszor. A vérszomjas ügynökleányt rémes öregasszony oktatja a szépség apró fortélyaira. Ott Jeanne Moreau, itt Anne Bancroft. Korunk divatja, kicsi, decens aberráció, intellektuális gerontofília. Az egyik banya a Jules és Jimből érkezett seprűnyélen, a másik meg maga Mrs. Robinson (God bless!), már jócskán diploma után. Folytathatnám: Victor, a takarító, a Taxisofőr stricije, a Thelma és Lujza jó rendőre, a második részben meg majd jön Elvis meg James Dean. Mondhatnám, spanyolviaszk, bölcsek köve, hogy megvan, itt a különbség a két megközelítés között. Az amerikaiak bármelyik pillanatban folytathatják, kicsit nem figyelünk oda, s máris itt a második rész. Művelt és jólnevelt európai sose tenne ilyet. Nem-e? Gondoljunk csak a posztmodern második kulcsfilmjére, egy tényleg jelentős rendező, Wim Wenders Berlin fölött az ég című művére, melynek már a folytatása is díjnyertes (és ehhez mérten vacak is), az Oly távol és oly közel. A giccsnek ma kétségtelen szezonja van, még honunkban is. Van az új giccs (ezek), meg a régies (Indokína). A Nikita azért giccses, mert ez műfaji törvényszerűség, meg mert francia. A bérgyilkosnő, mert amerikai. Ha a Nikita lenne amerikai, azt mondhatnánk (ha ugyan lehet ilyet mondani), ez egy jó kis hollywoodi mozi. És ha az Assassinben nem a Mardi Grassra utaznának, hanem Disneylandbe vagy egy jobb delfináriumba, akkor talán... Méginkább, akkor sem. A posztmodern egyik legfontosabb sajátja az olyan mintha-szemlélet, de ha valami olyan, mintha posztmodern lenne, az csupán egy újabb bőr a dagadt kígyón. Turcsányi Sándor A bérgyilkosnő 54