Filológiai Közlöny – V. évfolyam – 1959.
3–4. szám - Tanulmányok: - Fábián István: Széphistóriáink és a deákok
Széphistóriáink és a deákok II. FÁBIÁN ISTVÁN 3. Előadók, szerzők és a deákok A forrongó XVI. század többrétű társadalmához idomulnak a széphistóriák szerzői és előadói. Éneklés közben az előadó szerepel a névtelen szerző helyett is a legkezdetlegesebb fokon, de már a század első felében feltűnnek olyan históriák is, amelyekben a szerző bár legtöbbször szerényen (csak olvasáskor kibetűzhető versfőkben, vagy elhagyható záró strófákban), de jelentkezik. Mégis 52 fennmaradt széphistóriánk közül 15-nek szerzője névtelen. A vándorolgató, lovon vagy gyalog járó, lantpengetés mellett éneklő előadó néha szerez is históriát, mint Tinódi Sebestyén, Ilosvai Péter vagy a hegedős énekek szerzői. A század végén a két funkció elkülönülhet már ; olyan szerzőkre is akadunk, mint Bogáti Fazekas Miklós, aki aligha adja elő énekeit. Széphistóriáink többségét bizonyára olyanok szerzették, akik maguk is adták elő lant- vagy hegedűszó kíséretében. E legkezdetlegesebb közvetítési mód XYI. századi elevensége azokat a kutatókat igazolja, akik Arany János óta abból a feltevésből indultak ki, hogy XYI. századi epikai énekeink töretlenül továbbélő középkori hagyomány folytatói. Az énekesek őseit alighanem a pogány vallás papjai között kell keresnünk, akik a kereszténység elterjesztése után népi mulattatókká egyoldalúsodtak.38 Anonymus, Galeotto Marzio, Bonfini stb. ismeretes feljegyzéseiből, valamint újabb kutatóink célzásaiból és eredményeiből kiderül, hogy a középkorban megszakítás nélkül élt a népi jellegű énekmondás a magasabb irodalom alatt.39 38 Pais Dezső a középkori népi mulattatók történetének nyelvészeti kutatása során a regus szót révül-e, a sámánok extázisát jelző igével rokonítja (Magyar Századok 1948. és Árpád-és Anjou-kori mulattatóink Kodály-emlékkönyv 1953.). A „garabonciás" vallásos eredete régebben ismeretes (karabonc — fekete pap). — Diószegi Vilmos Viski Károlyra és Sebestyén Gyulára hivatkozva a hegedő és hajgató szóban a ,,hej", ,,haj" pogány vallásos eredetű varázsszavak gyakorító képzős alakjait állapítja meg (hejgető-hegedő). A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben 1958. 430 — 431.) E megállapítások segítségével a pogány magyarok vallásának egyik vonására is következtethetünk : papjaik magatartásából hiányoznia kellett a pátosznak, sőt tréfás, nevettető szerepet is vállalhattak. Ezzel a feltevéssel magyarázható meg későbbi fejlődésük. 39 Horváth János többek közt a középkorvégi ,,veszedelmekéről megállapítja, hogy „ritmusuk és dallamuk bizonyára korábbi magyar hagyományban gyökerezik" (Az irodalmi műveltség megoszlása 1935. 276.). Tinódi előzményeinek kutatása közben is régebbi hagyományra bukkan (A reformáció jegyében. 1957. II. kiadás. 196 — 97.), s latin nyelvű udvari epika létezését teszi fel (Ref. jegyében: 231). Király György már régebben felhívta a figyelmet arra, hogy léteznie kellett a XV. század előtt magyar nyelvű Nagy Sándor históriának (Világbíró Sándor mondája irodalmuban Irodalomtört.-i Közl.-ek. 1918. 129 — 142 és 241 — 253). Hadrovics László felfedezését már említettem (vö. 16. jegyzet). Ifj. Horváth János gesztáink stílusának több elemét származtatja régi történeti énekeinkből (Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái 1954.). 265 Filológiai Közlöny