Filológiai Közlöny – V. évfolyam – 1959.

3–4. szám - Tanulmányok: - Fábián István: Széphistóriáink és a deákok

Széphistóriáink és a deákok II. FÁBIÁN ISTVÁN 3. Előadók, szerzők és a deákok A forrongó XVI. század többrétű társadalmához idomulnak a szép­históriák szerzői és előadói. Éneklés közben az előadó szerepel a névtelen szerző helyett is a legkezdetlegesebb fokon, de már a század első felében feltűnnek olyan históriák is, amelyekben a szerző bár legtöbbször szerényen (csak olvasáskor kibetűzhető versfőkben, vagy elhagyható záró strófákban), de jelentkezik. Mégis 52 fennmaradt széphistóriánk közül 15-nek szerzője névtelen. A vándorolgató, lovon vagy gyalog járó, lantpengetés mellett éneklő előadó néha szerez is históriát, mint Tinódi Sebestyén, Ilosvai Péter vagy a hegedős énekek szerzői. A század végén a két funkció elkülönülhet már ; olyan szerzőkre is akadunk, mint Bogáti Fazekas Miklós, aki aligha adja elő énekeit. Széphistóriáink többségét bizonyára olyanok szerzették, akik maguk is adták elő lant- vagy hegedűszó kíséretében. E legkezdetlegesebb közvetí­tési mód XYI. századi elevensége azokat a kutatókat igazolja, akik Arany János óta abból a feltevésből indultak ki, hogy XYI. századi epikai énekeink töretlenül továbbélő középkori hagyomány folytatói. Az énekesek őseit alig­hanem a pogány vallás papjai között kell keresnünk, akik a kereszténység elterjesztése után népi mulattatókká egyoldalúsodtak.38 Anonymus, Galeotto Marzio, Bonfini stb. ismeretes feljegyzéseiből, valamint újabb kutatóink célzásaiból és eredményeiből kiderül, hogy a középkorban megszakítás nélkül élt a népi jellegű énekmondás a magasabb irodalom alatt.39­ 38 Pais Dezső a középkori népi mulattatók történetének nyelvészeti kutatása során a regus szót révül-­e­, a sámánok extázisát jelző igével rokonítja (Magyar Századok 1948. és Árpád-és Anjou-kori mulattatóink Kodály-emlékkönyv 1953.). A „garabonciás" vallásos ere­dete régebben ismeretes (kara­bonc — fekete pap). — Diószegi Vilmos Viski Károlyra és Sebestyén Gyulára hivatkozva a hegedő és hajgató szóban a ,,hej", ,,haj" pogány vallásos ere­detű varázsszavak gyakorító képzős alakjait állapítja meg (hejgető-hegedő). A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben 1958. 430 — 431.) E megállapítások segítségével a pogány magyarok vallásának egyik vonására is következtethetünk : papjaik magatartásából hiá­nyoznia kellett a pátosznak, sőt tréfás, nevettető szerepet is vállalhattak. Ezzel a feltevéssel magyarázható meg későbbi fejlődésük. 39 Horváth János többek közt a középkorvégi ,,veszedelmekéről megállapítja, hogy „ritmusuk és dallamuk bizonyára korábbi magyar hagyományban gyökerezik" (Az irodalmi műveltség megoszlása 1935. 276.). Tinódi előzményeinek kutatása közben is­ régebbi hagyományra bukkan (A reformáció jegyében. 1957. II. kiadás. 196 — 97.), s latin nyelvű udvari epika léte­zését teszi fel (Ref. jegyében: 231). Király György már régebben felhívta a figyelmet arra, hogy léteznie kellett a XV. század előtt magyar nyelvű Nagy Sándor históriának (Világbíró Sándor mondája irodalmu­ban Irodalomtört.-i Közl.-ek. 1918. 129 — 142 és 241 — 253). Hadrovics László felfedezését már említettem (vö. 16. jegyzet). Ifj. Horváth János gesztáink stílusának több elemét származtatja régi történeti énekeinkből (Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílus­problémái 1954.). 265­­ Filológiai Közlöny

Next