Filológiai Közlöny – XIII. évfolyam – 1967.
1–2. szám - Tanulmányok - Ungvári Tamás: Mítosz és művészet
zás őrzi s továbbfejleszti a mágia szertartásának alapjait. A drámának máig sincs hatalmasabb és meggyőzőbb eljárása a szerepnél, melyben a megszemélyesítés primitív motívuma éled újjá; nincs egyszerűbb és magától értetődőbb szerkesztő elve, mint az azonosulás, mely még a nézőt is idegen sorsok teljes átélésére kényszeríti. Az álarc maga is azonosulás. A primitív népek kétféle álarcot ismertek. Az egyik a „védő maszk", mely az ellenséges szellemek elől takarta el vonásaikat s ezzel megszüntették az „érintkezést**, a „ragályt". Idegen alakba bújtak s így rejtve maradtak ártó s gonosz hatalmak előtt. A másik a mágikus maszk , s ennek lesz köze a drámához. Viselőjére az ábrázolt démon vagy istenség erejét ruházza. Ezt a maszkot mindenütt megtaláljuk, ahol a mimetikus cselekvés feltűnik, ahol eksztatikus a kultusz. Dionüszosznál, a tragédia istenénél pedig kiváltképpen: maga a maszk is a hódolat tárgya. A borkóstolás ünnepén Athénban a jókedvű istent egy óriás maszk képviselte. „A görög világban Dionüszosz az az isten — írja Trencsényi-Waldapfel Imre —, aki az embertől megköveteli, hogy azonosuljon vele. A dionüszoszi szenvedély jellemző kifejezése a halandó arcára is kiülhet, Dionüszosz olyan formában is megjelenik, hogy létezésének emberre van szüksége, aki hordozza. S az az önfeladás, amely által Dionüszosz, vagy másként Bakkhosz szolgálatában az emberek maguk is ),bakkhosz(-szá lesznek, a színjátszásnak is gyökere. A maszkviselés szertartása régibb, mint a dráma. A mágia és a rítus forrása a tragédiának, de nem azonos vele. Mi az, ami éppen a rítusok világát kötötte össze a tragédiával? Miért, hogy a színjátszás a mágia, a tánc, a mimetikus cselekvés köréből nőtt ki ? Hogyan vihette tovább a művészet a vallás olyan rekvizitumait, mint a maszk? Ezekre a kérdésekre egy ideig csupán tapasztalati válasz érkezett. Holott a rítus és dráma közös vonásainak és különbségének kiderítése a színpadi művészet mimésziszének különlegességét, formájának tartalmi jelenségeit is megvilágíthatja. A rítusban sokáig merőben célszerűségen alapuló, gyakorlati eszközt gyanított a tudomány. A primitív emberi közösségben valaki „halálnak öltözik — s ezzel akarja elűzni az életét fenyegető szellemet. Áldozatot mutat be a gabonaistennek, hogy a termést elősegítse. Síppal és dobbal hívja az esőt. Megfigyelték azonban, hogy a primitív népeket semmiféle frusztrációs élmény, csalódás nem ingatja meg mágikus hitükben, a rítus gyakorlásában. A gyakorlat tévedése nyomán sohasem korrigálják szokásaikat. Az elmaradt eső nem szünteti meg az eső-táncot. A primitív ember nem gondolkodik még a logika ok-okozati rendszerében. Része a világnak, melyben él, s ezt a világot mint egészet fogja fel. A logika, az ok-okozatiság részeket hasít ki az egészből, partikuláris magyarázatokat keres. A vadembernek azonban csak az egészre van „magyarázata* — világképe felöleli a természet teljességét, melyben a lét egyetemes feltétele az istenek szolgálata.5 4 A maszk kérdése. Vö. Lesky, Albin: Die griechische Tragödie, Stuttgart. 1964. 48.; Löhrer: Mienenspiegel und Maske in der griechisehen Tragödie. Paderborn 1927.; Trencsényi-Waldapfel Imre: A görög irodalom. Klny. 1944. 171. 5 A primitívek világképe. 1. Grassi, Ernesto: Kunst und Mythos. Hamburg 1957. 42 — 45.