Filológiai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1972.
3–4. szám - Műfordításelmélet - Radó György: A műfordítás lélektana
MŰFORDÍTÁS-ELMÉLET Á műfordítás lélektana RADÓ GYÖRGY 1968. május 29 — 30-án Pozsonyban nemzetközi fordítói konferenciát tartottak. A Fordítók Nemzetközi Szövetségének (Fédération Internationale des Traducteurs, F. I. T.) égisze alatt a szlovák írószövetség műfordítói szakosztályának rendezésében mintegy hatvan külföldi részvevővel ülésezett a konferencia, s a két tárgyalási nap alatt harminchárom előadás, felszólalás hangzott el, ezeknek anyaga utóbb nyomtatásban is megjelent. Jómagam egy rövid, inkább anekdotizáló felszólalás során azt bizonygattam, hogy a fordítás váratlanságok művészete, amelyben az érzéknek, az ösztönnek legalább annyi szerep jut, mint az értelemnek. Nem sejtettem, hogy csevegésem eretnekségként fog hatni az előadások zömének környezetében. Ezek ugyanis, élükön a vendéglátó szlovákok előadásaival, akikhez a csehek és a jugoszlávok is csatlakoztak, gondos, aprólékos és szerteágazó elméleteket dolgoztak ki a fordítás pontosan megfogalmazható szabályairól. Elméleteik közös nevezőjét talán ebben láthatjuk: a filológiailag abszolút pontos fordítás automatikusan reprodukálja az eredeti mű esztétikai elemeit. A sokféle, szerteágazó véleményeknek ilyetén redukálása talán durva egyszerűsítés és vitatható — vitathatatlan azonban az a tény, hogy a pozsonyi konferencia rendezői és hangadói filológusok voltak, s a konferencia kicsengése ez lett: jó műfordítás készítéséhez jó és felkészült filológusnak kell lenni, költőnek lenni nem szükséges. Hazánkban lépten-nyomon ennek homlokegyenest ellenkezőjét halljuk: a fordítónak nem szükséges ismernie az eredeti mű nyelvét, tehát az eredeti művet sem, egyesegyedül költőnek kell lennie; kedélyeskedve: nem angolul, oroszul, latinul kell tudnia a fordítónak, hanem „költőül". Két végletes nézet — én mindkettőt elhibázottnak tartom. Szerintem nem elegendő jó filológusnak lenni, nem elegendő érteni az eredeti nyelvet, ismerni a mű eredetijét s annak egész nyelvi-kulturális hátterét: minthogy két nyelv sohasem fedi egymást tökéletesen, mindig lesznek köztük olyan feszültségek, amelyeket a filológus értelmi eszközei nem oldhatnak fel, amelyeknek helyes interpretálásához „költőül" kell tudni. Ámde az az információ, amelyet az eredeti műről nem belőle magából, hanem valami közvetítő forrásból (ún. nyersfordításból vagy harmadik nyelvű fordításból) kapunk, csak olyan lesz, mintha egy festményt megtekintés helyett elmondatunk magunknak. Lehet így, elmondás után, reprodukciót készíteni a festményről? Lehet, sőt a reprodukció talán nagyon szép, művészi is lesz, csak éppen nem lesz reprodukció. A nyersfordításból, közvetítő nyelvből készült versfordítás lehet nagyon szép és művészi is, csak éppen nem fordítás. Tehát? Jó filológusnak is kell lenni, ismerni az eredeti mű nyelvét és kulturális hátterét — és „költőül" is kell tudni. Már ebből a kettős követelményből is kitűnik, hogy a műfordítás sajátos irodalmi műfaj és saját törvényei vannak. S tegyük még hozzá: a műfordítónak nem a szokványos értelemben, hanem a saját feladatára vonatkoztatva kell jó filológusnak lennie, nem okvetlenül szükséges, hogy nyelvészeti-irodalomtörténeti értekezéseket írjon, hanem az általa fordított műveket saját tudatában kell elemeznie — és az sem okvetlenül szükséges, hogy jó verseket írjon, csak a lefordított mű reprodukálásában kell „költőül" tudnia. A magyar irodalom történetében sok a kiváló filológus-költő műfordító; a „csak költőül kell tudni" felfogás csupán az utóbbi időben harapózott el. Dehát lehetnek-e saját törvényei , lehetnek-e törvényei egyáltalán — a váratlanságok művészetének ? A mű oldaláról tekintve nem lehetnek. Nem lehet szabályként kimondani azt, hogy X nyelv A szavát vagy Λ kifejezését vagy Λ mondatszerkezetét Y nyelvben mindenkor D-vel. The Nature of Translation. Essays on the Theory and Practice of Literary Translation. Edited by James S. Holmes The Hague-Paris 1970. Mouton. 232 p. 2 L'art du ,,je-ne-sais-quoi" dans la traduction. I. m. 157 — 160.