Magyar Filozófiai Szemle, 1995
3–4. szám - Szemle - Boros Gábor: Dialógusok Spinozáról (Curley–Moreau (eds): Spinoza – Issues and Directions: the Proceedings of the Chicago Spinoza Conference)
kötetben. E. Curley és J. Bennett vitájáról van szó, amely a kortárs Spinoza-kutatás legizgalmasabb és legtermékenyebb jelensége. Bennett 1984-ben publikálta A Study of Spinoza's Ethics című művét, amely magas színvonalon megírt iskolapéldája a filozófiatörténet-írás egyik alaplehetőségének, az argumentumokat rekonstruáló, a hibásnak ítélt érveket olykor „jobbakkal" fölváltó, a történeti kontextusra alig-alig figyelő interpretációnak. E. Curley, aki éppoly járatos az argumentum-építésben, mint a történeti kontextus rekonstruálásában, olyasféle szerepet játszik a történetben, mint amilyet Lakatos Imre játszott volna Feyerabend Against Methodjának koncepciójában: részben előfeltételező, részben protagonista. Bennett műve ugyanis eleve Curley — akkor még kéziratban lévő — új Spinozafordításán alapul. A Bennett-könyv megjelenése után pedig Curley minden alkalmat megragadott arra, hogy vitassa Bennett nézeteit. E polémia végigvonul a Behind the Geometrical Method című könyvön, a spinozai teleológia kérdése a most ismertetett kötet adaléka, a Teológiai-politikai tanulmány elhanyagolására buzdító Bennett-állásfoglalás pedig éppenséggel a „Bennett-Festschrift"-ben vált átfogó kritika tárgyává. Ami a spinozai teleológiát illeti, Bennett azon a véleményen van, hogy az alapprogram mindenfajta — isteni és emberi — teleológia kritikáját s elvetését tartalmazza. Ehhez a programhoz Spinoza nagyjából az Etika harmadik könyvével bezárólag következetesen ragaszkodik is, ám a negyedik és az ötödik könyvben a véges létezők lényegének tekintette a natusfogalom Isten adekvát megismerésére irányuló, teleologikus elvvé válik. Spinoza tehát nem tudja konzekvensen végigvinni saját, radikális programját. Curley ezzel szemben amellett érvel, hogy a XVII. században már az is elég radikális programnak számított, ha valaki az isteni teleológiát tagadta, miközben elismerte, hogy az emberek célok kedvéért cselekszenek. Ennyit foglal magában a spinozai alapprogram is, s ezt következetesen végig is viszi, azaz a harmadik könyv nem áll ellentétben — legalábbis ebben a vonatkozásban — az Etika további részeivel. Bennett válaszában gyakorlatilag elismeri, hogy az isteni teleológiának az első könyv függelékében adott kritikáját saját, huszadik századi perspektívájának fényében látta szóra sem érdemes banalitásnak. Ami persze még nem föltétlenül jelenti azt, hogy Curley-nek teljesen igaza van. El kellene ugyanis gondolkodni azon, hogy Spinoza persze csakugyan nem vitatja, hogy az emberek célokat tűznek ki maguk elé, s ezeket próbálják elérni, ám a „gyanakvás hermeneutikájának" előfutáraként e céltételezést megpróbálja ható okként működő jelenségekre visszavezetni. A másik, az előzőnél kiterjedtebb témacsoportosulat az Etika ötödik könyvének problematikája körül szerveződött, ami kétségkívül azt jelzi, hogy itt vannak azok a homályos pontok, amelyek minden Spinoza-interpretátort meggyötörnek. A szenvedélynek minősülő indulatok leküzdéséről, majd az elme örökkévalóságáról szóló tételek ugyanis sem a szisztematikus, sem a történeti összefüggések felől nem értelmezhetők megnyugtató módon. A következő előadások tartoznak e csoportosulathoz — a címek már jelzik, milyen sokféle irányból lehet megközelíteni e homályos területet: W. Matson: „Body Essence and Mind Eternity in Spinoza" (az attribútumok paralelitásának tézise felől), F. Mignini: „In Order to Interpret Spinoza's Theory of the Third Kind of Knowledge: Should Intuitive Science be Considered Per causam proximam Knowledge" (az „Isten értelmi szeretete" alapjául szolgáló megismerési mód értelmezése felől), H. De Diji: „Wisdom and Theoretical Knowledge in Spinoza" (a teoretikus tudás révén megszerezhető [?] vallásos érzület értelmezése felől), Y. Yovel: „The Third Kind of Knowledge as Alternative Salvation" (Spinoza marannus vallásossága felől) valamint J.-M. Reyssade említett