Fókusz, 1979 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-04 / 1. szám

2 ^ "sssssssssss/sssssssssssssssssssssss/ssssssssssjssssssssjvrsssssssssjrsjrsjirsssssssss/’sssj'fsssssssjrj^^^ FÓKUSZ 1979. JANUAR 4. I DECEMBERI KÖRSÉTA A MOM-BAN MEGOLDÁS _ A fényt kanyarba vezetni már a régi görögök is szeret­­ték volna, de a nagy csodát csak jó néhány évszázaddal ké­sőbb, egy angol­ fizikusnak sikerült bemutatnia. Nem kevésbé illusztris társaság előtt, mint a Royal Society-ben, ahol Tyn­­dall_mécsessel_ megvilágított egy lyukas hordót. Az abból ki­­ömlő­ víz világító sugara ámulásra késztette a nagyhírű tudó­sokat. Az egyszerű kísérlettel, bebizonyított tényként fogadták el: átlátszó közegben a fény­görbe vonalon is terjed. Az optika tudományát forradalmasító fizikai jelenség hosszú ideig csak a nagyúri pompát szolgálta világító szökő­­kuta­kként. A XX. század elejétől viszont már számos tudo­mányos kísérlet foglalkozott az optikai eredmény gyakorlati alkalmazásával. A régi álom ma már valóság lett a száloptikai gyártmá­nyok révén. A MOM-ban Hegyessy Géza Állami Díjas fizikus vezeté­sével száloptika kutatással, fejlesztéssel közel 10 éve foglal­koznak. Az itteni szakemberek kiváló munkájának eredmé­nyeképp Magyarország is felzárózhatott a világcégekhez. Az előállítók sorába lépett a MOM is. Vállalatunknál jelenleg orvosi, gyógyászati célra kétféle: fényvezető és képtovábbító kötegekat gyártanak. Hasonló felhasználásra csupán a japán Olympus és Machida, az amerikai ACMI­n cég állít elő szál­optikai köteleket. A japán cégek a piaci igények hetven szá­zalékát elégítik ki. A MOM termékek minősége közvetlen a ja­pán kötegek után következik. E néhány soros ismertetés után a száloptikáról talán még érdemes annyit elmondani, hogy ez a gyártmány a Ma­gyar Optikai Művek legna­gyobb nyereséget hozó ter­méke. Ám a csábító közgazda­­sági mutatók ellenére is a vállalat termelésének csupán 1 százaléka a száloptikai kö­tegek gyártása. A leggazdasá­gosabból a legkevesebbet! E szomorú tény és érthetetlen ellentmondás elgondolkodásra késztet szakembert, laikust egyaránt. „Ha valami jó, a legjobb, miért nem gyártjuk százmilliós tételekben miért nem kell nekünk” — teszik fel gyakran a kérdést. Ezút­tal mi is nyomába szegődtünk a száloptika gyártás számta­lan gondjának, sorozatban kí­vánjuk bemutatni e korszerű, gazdaságos termék jelenét, jövőjét. Kis túlzással nyugodtan mondható, hogy 1979 a szál­optika gyártás történetének sorsdöntő éve lesz. Ha min­den igaz­­ ha minden a ter­vek szerint történik, az első negyedév végére megszűnik a száloptika termelés felfutásá­nak legnagyobb akadálya: lesz gyártóeszköz. Két új kor­szerű szálhúzógép üzembe he­lyezése, ha nem is rózsaszín, jövőt, de mindenképpen re­­ményteljesebb holnapot vetít elénk. Hogy szükség van a ter­melő kapacitás növelésére, kétségtelen, hiszen amellett, hogy egy világszínvonalon levő terméket „nem árt fel­futtatni”, a piaci igények is sürgetik a fejlesztést. A KGST szakosítási kötelezett­ség keretében csak a Szov­jetunió 1985-ben már 3 millió rubel értékben kíván gyógyá­szati kötegek­et vásárolni a MOM-tól. E biztató adat után érdemes utalni arra is, hogy a piaci prognózisok szerint a nyugati megrendelésekből is hasonló dinamikus növekedés várható. Mindezek kétséget kizáróan bizonyítják, napjainkban el­engedhetetlenül szükségessé vált, hogy­ a száloptika fej­lesztés­, gyártás feltételeit rö­vid időn belül megteremtsék gyárunkban. Hiszen a nyolc évvel ezelőtt házon belül konstruált szálhúzógép — bár még ma is hűen szolgálja a fényvezetőköteg gyártókat, s a rajta dolgozók véleménye szerint már csak „hálni jár bele a lélek”. A képtovábbí­­tóköteg-gyártók tavaly szep­temberben kezdtek termelni azon a szálhúzógépen, ame­lyet a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) tervezett és gyártott. E gép üzembe helye­zésével vált lehetővé a kép­­továbbító kötegek kísérleti gyártása, ám a fokozódó piaci igények már a gép termelésé­nek kezdetekor jelezték: a termelő kapacitás nem ele­gendő. A szocialista és a tő­kés piacok felvevő képessége nagyobb annál, amennyit je­lenleg a MOM előállítani ké­pes. Ezeket a gondokat ismer­ték a vállalat illetékes szak­emberei is. Világos volt, hogy még több korszerű termelő berendezésre lenne szükség a száloptika gyártásánál. Per­sze a puszta felismerésen túl a szakemberek igyekeztek is a helyzeten változtatni. Kül­földi cégektől próbáltak gé­pet, esetleg licencet vásárol­ni, de — mivel ezeket a be­rendezéseket a száloptikát előállító cégek gyártási titok­ként kezelik — azok semmi­lyen piacon nem kaphatók. Leggazdaságosabb gyárt­mány, elenyésző korszerű termelő kapacitás, egyre gyorsabban növekvő piaci igény! A címszavakkal jel­zett valóság tovább már nem halasztható döntésre kénysze­rítette a vállalat vezetőit: a MOM-ban helyet kell adni a korszerű körülmények között folyó száloptikai gyártásnak, az ehhez szükséges feltétele­ket haladéktalanul biztosítani kell — határozták el. A di­cséretes szándékot rövidesen konkrét cselekvés is követte, 1978 június közepén a szál­húzó gépek tervezésére, do­kumentálására és gyártására Cseleczky Ronald vezetésével egy teamet hoztak létre. got. Ezzel a legnagyobb prob­lémát oldották meg a terve­zők. Mivel a gyár „tisztaszo­bai viszonyokat” biztosítani nem tudott, ezért a gép konstrukciójával határolták el a szálhúzást azoktól a kö­rülményektől, amelyek között a gépet majd üzembe helyezik. Ugyancsak nagy előnye a be­rendezésnek, hogy mecha­nikusan és elektromosan is könnyebben vezérelhető, az irányító egységekhez a keze­lők gyorsan, kényelmesen hozzáférhetnek. Mindezek mellett balesetvédelmi szem­pontból is biztonságosabb pé­pet terveztek. Az üvegszála­kat egy dobra húzzák, amely nagy sebességgel forog. A kettős burkolatú fal megaka­dályoz egy esetleges dobkire­­pülést. E rövid összehasonlítás is bizonyítja: a tervezők való­ban, kitettek magukért. Új­szerű megoldásaik révén elektronikusan és folyamato­san vezérelhetünk a szálhúzás műszaki paraméterei. Fent a tok villanyszere­lőknél már vége a délelőtti műszaknak. A művezető a már majdnem kész vezérlőegy­séget mutatja. A tmk legjobb elektromos szakemberei közel négy hónapja dolgoznak a be­rendezésein. Az elektromos vezérlő tervezését a VILÁTI vállalta szerződéses megbí­zásban, de a rövid határidők miatt csupán elvi kapcsolási rajzot és néhány elektronikus vezérlőkártyát adtak át a MOM-nak, így valóban nem kis feladat hárult a villany­­szerelőkre. Magas Sándor, Manzera József és Felde László munkáját dicséri az a kiváló eredmény, hogy de­cember 31-re elkészült a szál­húzógépek vezérlőegysége. Csoda történt — mondhat­nánk nyugodtan, hiszen a megszokottól mindenképpen eltérő munkavégzés valóban ámulásra késztethet minden­kit. Mérnökök, lakatosok, vil­lanyszerelők és anyagbeszer­zők, forgácsolók mindannyian kiváló munkát végeztek, a rájuk bízott feladatokat tel­jesítették. Én is tapasztaltam, de az emberek is mondták: ez­úttal­ a szálhúzógépek „al­kotása” során senki nem hát­ráltatta a másikat, mindenki, ahol tudott segített. Vagyis meglepően jól összehangolt, példásan koordinált munka eredménye lesz, hogy a be­szabályozás és próbaüzemelés után márciusban termelni kezdenek a szálhúzógépeken. Mi volt a titka a gyors, pontos tervezésnek, gyártás­nak? Vannak, akik a terve­zői­ művezetésre esküsznek, arra, hogy a munkapadok mellett munkás és mérnök együtt látta a lerajzolt alkat­részek születését, arra hogy senki nem veszett el a bürok­rácia útvesztőiben. Ha kellett azonnal, helyben módosítot­tak egy elképzelést, együtt igyekeztek és kínlódtak: mindannyian a legjobb mun­kát akarták kiadni a kezük­ből. Csoda történt — ismétel­hetjük még egyszer, hiszen fél év alatt terveztek, dokumen­táltak és gyártottak két kor­szerű berendezést a gyárban. A gépek előállítási költsége 2 millió forint volt, Összeha­sonlításként a műszaki egye­temen ezt a feladatot másfél­két évre, közel 3,5 millió fo­rintért vállalták egy gépre, dokumentációval együtt. A team munkája tehát nem csekély megtakarítást is ered­ményezett. És ekkor még a rövid átfutási idő jelentősé­gére nem is utaltunk. Hiszen, ha mondani lehet, a két szál­húzó gép a 24. órában szüle­tett meg. Akkor, amikor még reményünk van arra, hogy 10 évi fele­más sikerű fejlesztés után világszínvonalon tartsuk a MOM leggazdaságosabb ter­mékét, amikor még nem ve­szítettük el véglegesen azo­kat a kereskedelmi partnere­ket, akiket elegendő mennyi­ségű termék hiányáb­an több­ször vissza kellett utasíta­nunk. Reménykedünk és köz­ben bízunk abban is — mi­vel a gyártóhelyiségek kiala­kítása már most késik —, az átépítési munkálatok nem a 24. óra után kezdődnek meg. B. T. A 24. ÓRÁBAN o © © © Hol van már a tavalyi hordó? Míg épült, míg földhányásokon bukdácsoltunk keresztül, míg fakerítések útvesztőin át közlekedtünk, szinte állandóan napirenden volt a téma: mikor készül el már végre az 1976- ban indult építkezés, mikor lesz új tűzveszélyesanyag-tároló? Ha jól emlékszem, idén tavasszal már kirajzolódott mind­annyiunk előtt az új létesítmény képe. Láttuk és örömmel nyugtáztuk: elkészült. Persze a tavaszi hónapok után még jó ideig várnunk kellett arra, hogy a valóban tetszetős kivitelű épület környéke, a „házhoz” hasonlóan megszépüljön. Aztán ennek is eljött az ideje. Két hét alatt földet egyengettek, sa­lakot hordtak, fűmagot vetettek. Nem hiába, mert — bár jóval a hideg beállta után, de — kibújtak a földből az üde zöld fű­szálak. Ezzel aztán mindenki befejezettnek nyilvánította a két éve húzódó építkezést. Kész van, a téma lekerült napirend­ről. Nem érdeklődtek már utána sem az üzemi lapban, se kü­lönböző fórumokon. Pedig! Ha állítjuk, hogy a látszat néha csal, akkor ez esetben mindenképpen így igaz. Bár az épület jó néhány hónapja áll, a tűzveszélyes anyag­­tároló munkálatai csak az év decemberében fejeződtek be. Amit nem láthattunk, amiről csak bennfentesek tudtak, az anyag­tároló épülete alatt húzódó tartályok. A létesítmény jobb szárnyán 10 köbméteres földbe sül­­­lyesztett olajtárolót építettek, amelyben közel 10 ezer liter anyagot lehet tárolni. Kialakításával tulajdonképpen megszű­nik gyárunkban az elavult, korszerűtlen hordótárolás, ez ön­tödei kályhákhoz, tégelyekhez a jövőben két elektromos szi­vattyúval juttatják el a tüzelőanyagot. Ugyancsak föld alatt húzódik az a 10 köbméteres benzin­tartály, ahonnan a jövőben a különböző termelő osztályok benzinszükségletét elégítik ki. A tároló felett a benzinkutat is üzembe helyezték már, így valóban korszerű tárolási, adago­lási rendszer áll a felhasználók rendelkezésére. A 12 és félmilliós beruházás elkészültének decemberben már valóban örülhetünk. A beruházók éppúgy, mint mi, akik naponta mellette járunk el. A mi örömünknél minden bizon­­nyal csak a raktározóké nagyobb, hiszen 23 helyiségben, egy­mástól szigorúan elhatárolt kamrákban, a tűzvédelmi előírá­sok szerint korszerűen tárolhatják a gyár több ezer liter, sok ezer kilogramm tűzveszélyes anyagát. b. t« 'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS» Plusz 4,2 százalék A mátészalkai gyáregység kollektívája az 1978. évi tervét 4,2 százalékkal teljesítette túl. Mint közismert, a második fél­évben a legnagyobb nehézséget az új típusú vízmérők gyártá­sa jelentette. A több mint másfél hónappal később induló so­rozatgyártás mégis sikert hozott: a 13-as típusú vízórákból a tervben előírt 40 ezer darabot elkészítették. '/SS/SSS/SS/SSS//SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSf/SSSSSSSSSSSS/SSf/SS/SSSSSS//SSSSSSSSt rssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssxssssssssssssssssssssssss. 1978. december 15. A tmk lakatosi műhelyben alig lehe­tett férni. Középen két gép­­monstrum váza, mintha kibe­lezték volna. A részegységek a munkaasztalon, raktárban, várják, hogy beépítsék őket. Az üzemfenntartási főosztály 1., 53., 54. osztálya és a 11-es szerszámkészítő osztály vett részt a szálhúzógépek kivite­lezésében, ők gyártották le a berendezéseket. A tervezői munkával az op­tikai fejlesztés és a szerszám­szerkesztés munkatársait bíz­ták meg. Vig Zoltán, Farkas Miklós, Schummel Herbert, Szilágyi János, Szemerei Fe­renc és Ulviczky János re­kordgyorsasággal két hónap alatt teljesítették a rájuk bí­zott feladatot. A mérnökökre, konstruktő­rökre nem kis feladat hárult. A Budapesti Műszaki Egye­temről az ott tervezett gép­nek csak a skicceit kapták meg, ugyanis az első gépről csupán ceruza­vázlatok ké­szültek. A MOM-os szakem­berek által tervezett gép töb­bet tud előző társánál. A be­rendezéseket olyan speciális burkolattal látták el, amely a gépen belül biztosítja a szál­húzáshoz szükséges tisztasá­ NÉGY NEMZETET KÉPVISELNEK A 15. osztályon, december közepén készült képen négy nemzet képviselői láthatóak; a jobb oldalon álló két szerelő angol, a műsze­ren dolgozó idősebb úr svájci, míg a szakál­las fiatalember amerikai. Magyarországot az új UCF képviseli a képen. Az amerikai Damon cég képviselői egy hé­tig voltak a MOM vendégei, amely idő alatt megtanulták a gép kezelését — naponta 10— 12 órát is eltöltöttek a 15. osztályon. Az egy­hetes munka után igen elismerőleg nyilat­koztak az új műszer minőségéről és újsze­rűségéről, valamint a magyar szakemberek hozzáértéséről. Az új UCF-eken már csak a szállítás előt­ti utolsó simítások voltak­­ hátra látogatásunk idején. Mire lapunk megjelenik, remélhető­leg már egyik műszerrel sem találkozhatunk a gyáron belül, mert azok már úton lesznek a külföldi megrendelők raktárai felé. © Hattól-hatig se nem rosszakaratból csök­kenti a normaidőt, hanem gaz­dasági kényszerből, sokan nem értik meg. Ők csak azt látják, hogy gyorsabban és többet kell dolgozniuk, de azt már nem, hogy ezen vagy azon a műsze­ren már teljesen fellazultak a normák... Két tűz között vannak a nor­mások. A közgazdászok, a ve­zetők a világpiacra, az önkölt­ségre hivatkozva sürgetik a minél nagyobb mértékű nor­maidő-csökkentést,­ míg a dol­gozók a gépekre, az anyagmi­nőségre, a szervezés hibáira apellálva állítják, hogy eddig is túlzottan szűk volt a norma. És döntse el a normás, hogy melyik műszer idejéből nem lehet már elvenni egyetlen per­cet sem, s hol lazultak fel va­lóban a­ normák. — Nem akarom sajnáltatni magunkat, de már több mint egy hónapja reggel hattól este hatig bent vagyunk. A norma­karbantartás kb. 65 műszert érint, ez mintegy 50—60 ezer tétel, ezt mind ki kell számol­ni, az osztályokkal egyeztetni — s vagyunk rá tízen, feltéve, hogy senki sem beteg — mond­ja az osztályvezető. Valamikor harmincan voltak — igaz, ak­kor még az egyenes darabbér dívott. Ma tízen vannak, de hozzájuk tartozik valamennyi vidéki gyár és gyáregység. A tmk-s területre már három éve nem találnak embert, a normalapokat kezelő gépírónő is kilépett, helyette sincs sen­ki, így érthető, hogy miért kell napi 10—12 órát dolgozni. — Mi már húsz-huszonöt éve itt dolgozunk, szeretjük ezt a munkát, de ennyi pénzért egy technikumot végzett fiatal nem hajlandó idejönni, nem is szól­va egy mérnökről. Nem MOM-os jelenségről van szó, az egész országban problémát okoz a jól felkészült, szakmailag képzett normatech­­nológusok hiánya. A megol­dást sokan sokféleképpen ke­resik, mindenesetre a munkát el kell végezni. Ha kell, napi 12 órai munka árán ... (bozó) ' Nem titok, hogy 1979. január elsejével normakarbantartásra kerül sor gyárunkban. Az sem titok, hogy ez az intézkedés meglehetősen népszerűtlen a dolgozók körében. — Nem mondhatom, hogy túlzottan szeretnek bennünket ilyenkor, normakarbantartás előtt — mondja Bán Endre, az időelemző osztály vagy ahogy mindenki nevezi, a normairoda vezetője. — Hiába, magyará­zom, hogy a vállalat vezetője­

Next