Forrás, 1943. október-december (1. évfolyam, 10-12. szám)

1943-11-01 / 11. szám

vőlegényt s házasságának rö­vid, viharos előzményeit. A „kijelölt“ vőlegény Bilicsi, aki persze nem is sejti ezt az ál­mot. A félreértés után a ki­békülés és a dolgok elsimítása igen könnyen, minden logikus átmenet nélkül megy. Ez lélek­tani törés, amelyre még egy ilyen vidám filmben sem talá­lunk kellő magyarázatot. A filmet ne csak a rendező ceru­zája igazgassa, hanem a belső lélektani kényszer is, akkor mégis hitelesebb. Ami a film hangját, vonalvezetését illeti, azzal meg lehetünk elégedve: biztos kezek alkották. De ilyen­kor mindig feljajdul az igé­nyesebb néző, miért nem telik már nekünk valami másra, újabbra, s nem mindig félre­értéseken alapuló, folyton gro­teszkbe hajló vígjátékra. Hogy egy film mennyire el­hajolhat a valóságtól s meny­nyire megtalálja a feleslegesen groteszket még az egészséges témában is, arra legjobb példa az Anyámasszony katonája. Ne­künk nem tetszett, de a közön­ség ránk cáfolt, hetekig nem en­gedte le a műsorról. Hol van­nak ma ilyen katonák s hol van ilyen kaszárnyaélet? Ez is futószalagon készült film volt, a régi babafilmek mintájára, Rákosi Viktor és a hajdani ezredeslány-történet­ek íróinak emlékeivel tarkítva. A Sziámi macska: épkézláb vígjáték, ahol minden s min­denki helyén van s indokolt, logikus, hiszen még a film­­vígjátékoktól is megkívánha­tunk annyit, hogy bizonyos szempontból logikusan viselked­jenek alakjai, cselekedeteiket ne irányítsa a rendező, vagy a játékíró pillanatnyi szeszélye. A nézőt, ha exotikumra vá­gyik, kielégíthetik a maláj­­ vo­natkozások, a zene a játékhoz simul, Hajmásy és Bilicsi nem túloz, hanem megmarad ele­gánsan az illő kereteken belül, így emberibb, megnyerőbb az alakításuk. Szeleczky Zita fe­­kete-parókásan kedves és vonzó: ha a vígjátéki ötlet nem is túlontúl eredeti, de legalább valami „más“, mint a meg­szokott, egy parányival, egy gondolattal más, és a vígjáté­kok mai özönében ez is dícsé­­retreméltó már. És e film kiállítása sem szegényes: túl­nőtte a nálunk megszokott ku­lisszákat, úgy látszik, a gyártók­nak „volt szívük“ a darabhoz. Jegyezzük fel, hogy jól volt rendezve s szépen fényképezve: ha osztályozni lehetne az új filmvígjátékot, a Sziámi macska a kommersz­ vígjátékok között jót érdemelne. A befejezése azonban erőltetett: mindenáron el akarta űzni a szabályos heppiendet. A nézőben kielé­­gítetlenséget hagyott: e befeje­zés olyan volt, mint egy de­­tektívtörténet mellbevágó vége. Jobban elő kell készíteni az ilyen különleges befejezést, mert elvégre az is „szabványos“, ha a lány egyikhez sem megy hozzá a két állandó jelölt kö­zül, hanem esze ismeretlen, fa­­bábszerű harmadikhoz. A fil­meknek is szükségük van logi­kára, lélektanra, indokolt fel­építésre. A mai film már nem kapkodhat pillanatnyi ötletek után. Feledi Géza

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék