Forrás, 1943. október-december (1. évfolyam, 10-12. szám)
1943-11-01 / 11. szám
vőlegényt s házasságának rövid, viharos előzményeit. A „kijelölt“ vőlegény Bilicsi, aki persze nem is sejti ezt az álmot. A félreértés után a kibékülés és a dolgok elsimítása igen könnyen, minden logikus átmenet nélkül megy. Ez lélektani törés, amelyre még egy ilyen vidám filmben sem találunk kellő magyarázatot. A filmet ne csak a rendező ceruzája igazgassa, hanem a belső lélektani kényszer is, akkor mégis hitelesebb. Ami a film hangját, vonalvezetését illeti, azzal meg lehetünk elégedve: biztos kezek alkották. De ilyenkor mindig feljajdul az igényesebb néző, miért nem telik már nekünk valami másra, újabbra, s nem mindig félreértéseken alapuló, folyton groteszkbe hajló vígjátékra. Hogy egy film mennyire elhajolhat a valóságtól s menynyire megtalálja a feleslegesen groteszket még az egészséges témában is, arra legjobb példa az Anyámasszony katonája. Nekünk nem tetszett, de a közönség ránk cáfolt, hetekig nem engedte le a műsorról. Hol vannak ma ilyen katonák s hol van ilyen kaszárnyaélet? Ez is futószalagon készült film volt, a régi babafilmek mintájára, Rákosi Viktor és a hajdani ezredeslány-történetek íróinak emlékeivel tarkítva. A Sziámi macska: épkézláb vígjáték, ahol minden s mindenki helyén van s indokolt, logikus, hiszen még a filmvígjátékoktól is megkívánhatunk annyit, hogy bizonyos szempontból logikusan viselkedjenek alakjai, cselekedeteiket ne irányítsa a rendező, vagy a játékíró pillanatnyi szeszélye. A nézőt, ha exotikumra vágyik, kielégíthetik a maláj vonatkozások, a zene a játékhoz simul, Hajmásy és Bilicsi nem túloz, hanem megmarad elegánsan az illő kereteken belül, így emberibb, megnyerőbb az alakításuk. Szeleczky Zita fekete-parókásan kedves és vonzó: ha a vígjátéki ötlet nem is túlontúl eredeti, de legalább valami „más“, mint a megszokott, egy parányival, egy gondolattal más, és a vígjátékok mai özönében ez is dícséretreméltó már. És e film kiállítása sem szegényes: túlnőtte a nálunk megszokott kulisszákat, úgy látszik, a gyártóknak „volt szívük“ a darabhoz. Jegyezzük fel, hogy jól volt rendezve s szépen fényképezve: ha osztályozni lehetne az új filmvígjátékot, a Sziámi macska a kommersz vígjátékok között jót érdemelne. A befejezése azonban erőltetett: mindenáron el akarta űzni a szabályos heppiendet. A nézőben kielégítetlenséget hagyott: e befejezés olyan volt, mint egy detektívtörténet mellbevágó vége. Jobban elő kell készíteni az ilyen különleges befejezést, mert elvégre az is „szabványos“, ha a lány egyikhez sem megy hozzá a két állandó jelölt közül, hanem esze ismeretlen, fabábszerű harmadikhoz. A filmeknek is szükségük van logikára, lélektanra, indokolt felépítésre. A mai film már nem kapkodhat pillanatnyi ötletek után. Feledi Géza