Fotó, 1955 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1955-11-01 / 6. szám
Nem a technikai tökély) még kevésbé formalista trükkök emelik ki a képeket. A technikai fejlettség szinte valamennyi hivatásos fotóművésznél egyforma, igen magas színvonalat ért el. Szinte minden technikai akadálya megszűnt életünk közvetlen, szenvedélyes ábrázolásának. Gazdag tematika biztosítja ennek a teljességét. A munka, az ifjúság élete, a szórakozás, az üzemek és a falvak élete mind mind meg van örökítve a kiállított képeken. Ezt a kiállítást, így ahogy van, el lehet küldeni bárhová külföldre, hogy megmutassa: ime, így élünk, így dolgozunk, ez a magyar nép mai élete. Külön művészet tehát a fényképezés, meg kell találni ennek megfelelő külön szervezeti helyét is. Biztosítani kell azt is, hogy e kiállításon bemutatott alkotások, eredmények országosan ismertté legyenek és politikai és művészi nevelő hatásukat széles körben kifejthessék. Még egyszer hangsúlyozom, csak felvetettem a sok problémát, ami a fotóművészet fejlődését zavarja, akadályozza nálunk, de megoldásukra itt nem vállalkozhattunk. Javasolom, hogy ezt a megnyitót tekintsék vitaindításnak, s lehetőleg a kiállítás tartama alatt és e kiállítás képei előtt igyekezzünk őszinte, nyílt vitában tisztázni ezeket a kérdéseket. A helyzet megérett arra, hogy pártunk segítségével, közös jóakarattal, minden érdekelt egyirányú törekvésével elhárítsuk a nehézségeket, megoldjuk a feladatokat. II. ORSZÁGOS FÉNYKÉPKIÁLLÍTÁS Oelmacher Anna A felszabadulás következtében kivirágzott népi alkotótevékenység a tehetségek sokaságát hozta napvilágra. Bányász vagy művész számára egyként kitágultak a lehetőségek határai és a társadalmi szükség parancsára egyre nagyszerűbb teljesítmények születnek. A II. Országos Fényképkiállítás is a fentiekről győz meg bennünket, mert a két évvel ezelőttihez viszonyítva jelentős fejlődésről tesz tanúságot. Számtalan vonásában erősödött fotóművészetünk , amit igen figyelemre méltónak tartunk: leszokott az ún. „hurrá optimizmus“-ról. Ez nem kisebb jelentőségű, minthogy fotóművészeink kilábaltak a — minden művészetünket érintő — kezdeti gyerekbetegségből és mélyebben hatoltak a tényleges optimizmusra okot adó valóságba. Alig van már a kiállításon kincstári mosoly, nincs feszes ünneplőben végzett verejtékes munka, nincs kilubickolt táj. A valóság mindennél szebb és igazabb varázsa árad a képek túlnyomó többségéről. Témában és formában is gazdagodott fotóművészetünk és a növekvő újnak számos, nagyon szép kifejezésével találkozhatunk. Az emberábrázolásnak néhány olyan mély és eredeti példája került kiállításra, amelynek láttán jogos büszkeséggel könyveljük el a külföldön szerzett sok elismerést. Az emberábrázolás a fotóban csakúgy, mint a képzőművészetben általában, a művész erőpróbája, bár a portré a mindennapi használatban legelterjedtebb. Ezen a kiállításon nem egy fotós bebizonyította, hogy a fénykép a maga sajátos kifejezésmódján magasrendű művészi ábrázolás lehet. Vannak természetesen itt is olyan képek, melyekben készítője nem jutott túl a látványon, a felületen, de ez — szerencsére — egyre kevesebb. A realista ábrázolás általában a jelenség mögött rejtőző lényeg kifejtésére és kifejezésére törekszik. A szépség maga nem pusztán formai kategória, jelentős részét alkotja a tartalom, az a belső erő, amellyel együtt a nézőt érzelmi állásfoglalásra készteti, és egyidejűleg, gyönyörködtetve új ismereteket ad. Leonardo Mona Lisa-ja számunkra azért szép még ma is, mert a művész korának, országának, osztályának egy tiszta típusát, a Cinquecento firenzei polgárasszonyát, korának, országának, osztályának legmagasabb színvonalú művészetével fejezte ki. Ez a portré tehát, minden kelléki jellemzés nélkül feltárja az ábrázolt ember jellemét és helyét a világban. Nem a világhírű mosoly adja a kép valóságos szépségét, hanem az a tartalmi és formai egység, a korszerű kifejezésnek az a teljessége, ami által századok óta hat és ami remekművé avatja. Hivatkozhatunk azonban közelebbi példára, Vera Muchina szovjet szobrász Juszupov ezredest ábrázoló portréjára. A „szépség“, mint avult esztétikai kategória, itt már egyáltalán nem kísérthet, nincs titokzatos mosoly, de van egy brutálisan összekaszabolt arcú büszke férfifej és a néző megrendülten látja az új szépséget, a tiszta formarend által kifejezett szocialista humanizmust. Korunk nagy eszméinek összegezése, a haza és a béke védőinek tiszta típusa ez a sebzett arcú hős. Korszerű, tehát időtálló, mert csak az a mű marad meg, amely a legteljesebb kifejezője korának. Korszerűsége és a tipizálás ereje teszi különösen értékessé Kálmán Kata Portréját, amelyen Tiborc kései utódját, a földjét — saját hazájában saját földjét — új módon művelő, újfajta parasztot mutatja be. Az erős napsütésben hunyorogva, sok kis ránccal szeme körül, cseppet borostásan, nem nevet ez az arc, nincs „boldogság-fénymázzal“ futtatva, sőt, ráncolt homloka gondról árulkodik. Ám milyen gondok ezek? Nem a kilátástalanság, hanem az eredmények megszilárdításának és fokozásának gondja. Ezt megértette és megérttette a művész. Nem szigorúan véve portré, kissé az életkép felé hajló Reismann Marian két gyönyörű képe, Rácz Aladár cimbalomművész és Dudás Juli, a népművészet mestere igézően szép ábrázolása. Az előbbi az öntüzőben égő aszkéta, törékeny alkotó a Bartók Bélák fajtájából; az utóbbi, ez a dús szépségű, gödrös mosolyú asszony, akinek kezében minden anyag hímessé válik és virág nyílik kendőjén, madár dalos függönyén. Mindez, mint atributum, nem sok helyet kap a képen — Dudás Juli csaknem teljesen betölti a teret —, de az ábrázolás nagyszerűsége szuggerálja, hogy alkotóval állunk szemben. Fordított indítékú Langer Klára és Sándor Zsuzsa rokontémájú és sok tekintetben a kiállítás legjelentősebb képe, a Húsvéti tojásfestés öregcsertén. Nem tudni, ki a lehajtott fejű idős asszony — egy a sok közül, — aki a kosárnyi tojást festi, aki körül minden, a tojások, a kötény, a fal, ugyanannak a díszítőkedvnek és zsenialitásnak nyomán, két kezének varázslatától éled. Ennek a képnek a jelentősége, túl a finom tónusokon, a mozgalmas kompozíción, nem kevesebb, minthogy szívig ható tartalmú népművészetünk magasrendűségét — a fotóművészet eszközeivel — messzehangzóan hirdeti, hogy