Fotóművészet, 1987 (30. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 1. szám

legautentikusabbat, Jokesz Antalt hívom segítségül, aki — már hivatkozott dolgozatában — így ír. . .a véletlennek és az esetlegességnek. .. óriási szerepe van a fényképezésben, éppen az expozíció pillanatának és következményének, a negatív feketedésének érzékelhetetlensége miatt. Csak egyáltalán nem mindegy, hogy a valóság milyen elemeit szolgáltatja ki ennek az esetlegességnek, és mit szeretne megkaparintani a művész a médium törvényei elől. Ettől olyan izgalmas minden film (negatív) előhívása, mert csak ezután válik vizuálisan érzékelhetővé a mű, még a legapróbb részletességgel kézben tartott expozíciós folyamat esetén is. Addig csupán a valóság és a róla alkotott fantomkép «működött»!” Szóval: véletlen, esetlegesség... A modell korlátait korábban már sokszor szóvá tették Jokesz Antal kritikusai, például úgy, hogy törekedjék bármennyire is az esetlegességre a szerző az exponáláskor, fokozza azt még tovább oly módon, hogy a negatívon „véletlenül” egymás mellé került fél kockákat nagyít együvé a képen, mindenképpen működni fog a folyamatban az intencionális tényező. Mert bármennyire is tagadná az eredményben, mégiscsak olyasféle terekre és helyzetekre exponál, amelyek valamilyen módon felkeltik érdeklődését; mégiscsak válogat negatívok között, s az adott, a negatívan létrejövő lehetséges viszonyok nem mindegyikét, hanem csak a számára izgalmasan kialakulókat „engedi” képként világra jönni. Sőt, bármennyire is tagadná, a kész képen mégiscsak ő szab meg olyan alapvető faktorokat, mint a tónusértékek, mert hisz a fotográfiai anyag teljesen magára hagyatva működésképtelen... 52 Nem hiszem, hogy lenne értelme tovább ragozni a sort, hiszen azon alighanem maga Jokesz derülne a legjobban. Ugyanis, lehet, hogy tévedek, egy picit másról van szó e jelenségben, mint amiről általában beszélünk, illetve beszéltünk. Számomra egyértelműen úgy tűnik, hogy Jokesz Antal mégsem az esetlegesség prófétája a fotográfiában. Sőt. Úgy érzem — néhány órás beszélgetés után s képeit ismerve —, hogy ő csupán kipróbált egy lehetőséget. Azt, hogy menynyire és mennyiben működhet a véletlen a fotográfiában. Azt már csupán halkan jegyzem meg, hogy az eredmény jócskán igazolta a kísérletet. Azért csak halkan merem megjegyezni, mert érzésem szerint egészen másról van szó. Véletlent és esetlegességet emlegetünk Jokesz kapcsán, mert hisz erre biztat valamennyiünket a módszer, amivel előállítja dolgait. És erre biztat ő maga is, apologetájaként e kategóriáknak. Jokesz Antal valóban alaposan elgondolkodott az idő és a tér reálviszonyainak lehetőségein, s e lehetőségekhez meglehetősen konzekvensen kialakított egy meglehetősen eredményes (és többváltozós) fotográfiai gyakorlatot is. Eredményest, mondom, mert képei visszacsengenek bennünk, akik olyasfajta világban élünk, olyasfajta világot élünk meg, amit a dolgok, események, folyamatok szegregáltsága állít elő leginkább számunkra. Mert ha összefüggéseikben nézzük világunk dolgait, ha a dolgainkat meghatározó folyamatokat kapcsolataikban próbáljuk meg értelmezni, hamarosan rájövünk, hogy ily módon igazán értelmezhetetlenek. Mert összefüggéseik alapvetően esetlegesek, s a világot mi magunk rendezzük a magunk számára érthetővé, amikor rendszereket konstituálunk magunknak. E rendszerek pedig — amelyek az értelmezés szándékában születnek mibennünk — meglehetősen önkényesek, s további, legalábbis egyenértékű rendszerek állíthatók föl ugyanazon viszonyok értelmezésére. És alighanem itt fogható meg a rokeszi modell értelme és működése, ő ugyanis mintha valami olyasfélét csinálna, hogy ha már elfogadom lehetséges és létrehívható rendszereim esetlegességét, akkor próbáljam meg úgy megközelíteni fotográfiai módszerekkel a valóságot, hogy ezeket az esetleges rendező elveket eleve figyelmen kívül hagyom. Tehát letagadom önmagam, s hagyom, hogy a valóság önmagát szervezze meg a képeken, merthogy az autentikusabb, mint a saját rendszereim. " Ha így nézzük, talán egy kicsivel közelebb jutunk a jokeszi modellhez. Persze ez az értelmezés is csak egy a lehetségesek közül. Nem elsősorban azért, mert Jokesz ugyanakkor, amikor milliószor hivatkozik a véletlenre, pontosan és szívesen elmagyarázza mindenkinek, hogy alkotói periódusaiban mikor és miért hatnak inkább a „centrifugális” vagy a „centripetális” erők mint alapvető vizuális szervező elvek képein. Nem, bár ez is elgondolkodtató jelenség. De méginkább meggondolkodtatja az embert egy képzeletbeli kérdésre adott válasz. A kérdés: Miért nem fotografál mostanában Jokesz Antal? A válasz: Mert éppen a video érdekel... * Félreértés ne essen: nem aktív Videós. Csak éppen elbűvölte a lehetőség és a látott megoldások némelyike. És hogy miért? Valahogyan így beszélt erről: — Láttam egy videoanyagot. Számítógépes eljárással készült, azt modellálták benne, hogy bizonyos körülmények hatására hogyan zuhan le egy repülőgép. Olyan gép, amilyen nincs is a valóságban, olyan szituációban, amilyen aligha következhet be valaha is, például a gép híján. És mindezt tökéletes vizuális világként teremtették meg. A sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben nem létezőt. Szóval, Jokesz Antalt mintha a fikció foglalkoztatná. Az a vizuális fikció, amely megfelel minden adott törvénynek, s amely tartalmazhatja a világ valamely lehetőségét, mondjuk, egy lehetséges világot, illetve több lehetséges világot. És mintha itt záródna a kör, amelynek mottója beszélgetésünk során ott összegződött, hogy válságtüneteket mutat a fotográfia, illetve általában a képi művészet. És ha bátorkodom vele együtt gondolkodni, magam is oda jutok, hogy az engem is foglalkoztató válságtényezők egyike a magyarázat a rokeszi magatartásra. Mégpedig az, hogy a fotográfiai képalkotásban általában valamennyien igyekeztünk egy saját(os) elveink és rendezettségeink szerinti fikciót létrehozni, alkotásként, életműként, művészetként, amit, túllépve egyegy időszakon, vagy éppen kívülállóként tekintve, immár könnyen értelmezhettünk manírként, fölvett attitűdként. Jöjjön hát akkor a fotószerű fotó, amit immár nem én befolyásolok, csak éppen érdektelenül (saját érdekviszonyaimat lehetőség szerint kiküszöbölve) segítek világra jönni, realizálódni a pillanatok végtelen lehetőségéből. S ily módon „nem értelmezett” rendszereket igyekszem létrehozni. Olyan rendet, amit immár a rajtam kívül álló törvényszerűségek szerveznek egy más minőségű jelenséggé... Azt hiszem végül is, a rokeszi modell egy kicsit a fából vaskarika igényrendszerében született. Mert úgy kívánna autentikus és tökéletes fikciót teremteni, hogy ez a fikció kíméletlen pontossággal engedelmeskedjen, rugalmasan méghozzá, a „külső” meghatározottságoknak — objektív törvényeknek. Tudom, az eszmefuttatás önmagában, végkicsengés és állásfoglalás nélkül kevés. Nos, engedtessék meg nekem, hogy Jokesz Antal képeiről most csak annyit mondjak: nekem tetszenek, és fontosnak tartom őket. S végül még néhány mondat el nem mondott kiállításmegnyitómból: „Az már legföljebb az irigység sugallatára merül föl az emberben, hogy egy 1952-ben született fiatalember hogyan lehet annyira érett vagy annyira bonyolult személyiség, hogy ilyen összetetten óhajtsa vizsgálni a dolgokat. Pedig tudnunk kell, hogy e kérdést infantilizáló korunk sugallja elsősorban, amely egyre inkább hajlandó a dolgokat olyannak elfogadni, nem amilyenek, hanem amilyeneknek bizonyos konvenciók szerint vélnünk kellene őket. Jokesz Antal éppen e konvenciókat mondja föl. S hogy ezáltal a szó szoros értelmében esztétikai értéket produkál? Hogy ezáltal végül is esetleg újabb konvenciókat hoz létre konvenciók iránt parttalan befogadási készséggel rendelkező korunkban ? Hát a lelke rajta!”