Fotóművészet, 1997 (40. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 3-4. szám
A kísérletezéstől az önmegvalósításig MAGYAR NŐI FOTOGRÁFUSOK A SZÁZADFORDULÓN „Miért nincs egyetlen híres női művész?” - tette fel az Art News hasábjain 1971- ben Linda Nochlin amerikai művészettörténész ezt az azóta lavinát elindító kérdést. A századforduló vitáihoz visszakanyarodva az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria társadalomtudósai kezdték új alapokon vizsgálni a nők és a művészet kapcsolatát, a női művészek helyzetét szociológiai, pszichológiai, anatómiai, fiziológiai szempontokból. E kutatásokat hamarosan világszerte olyan kiállítások követték, mint: Los Angelesben 1978-ban a Women Artists 1550-1950; a Künstlerinnen International 1877— 1977 Berlinben; a Profession ohne Tradition 1992-ben Berlinben, a Feminisme, art et historie de lort Párizsban 1994-ben; hogy csak néhány lényegeset említsek. E kiállítások abban tértek el a korábbiaktól, hogy a nőt nem pusztán a modell és múzsa, nem az ó- és középkori mitológia vagy az újabbkori allegória megtestesítőiként, hanem önálló alkotó művészegyéniségként tüntették fel. Az elmúlt pár évben a nemek, így a női nem iránti tudományos érdeklődés számos új eredményt produkált a művészetekkel való tágabb-szorosabb összefüggésekben. Az általam ismert, a probléma egészét áttekintő alapművek a művésznő fogalma alatt elsősorban a festőművészt, ritkábban a szobrászt, keramikust, textilművészt értik, de a fotóművészre csak elvétve találunk utalást. Mindez a művészetek sorában mostohagyerekként kezelt fotóművészet pozíciójára világít rá inkább, mintsem a fotóművésznők esztétikai értelemben vett gyengébb teljesítményére. A fotóművésznők oeuvreje, pontosabban a nők és a fényképezés kapcsolata iránti kritikai, tudományos érdeklődés kezdetei szintén az 1970-es évekre tehetők, amikor elsőként az USA-ban a The Women’s Eye kötetben Anne Tucker tanulmánya megjelent az észak-amerikai fotósnőkről, amikor a San Franciscó-i Museum of Artban (1975) kiállítás nyílt Nők és a fényképezés címmel, majd Val Williams az angol, Jörg Kirchbaum, Petra Zöfelt a német fotótörténetet tekintette át a nők tevékenységét nyomon követve. Magyarországon Bajkai Éva, Beke László, Tőry Klára, Szilágyi Gábor, Csaplár Ferenc és e tanulmány szerzőjének egyegy művésznőt értékelő cikkénél túlmenően összefoglaló mű nem jelent meg, hacsak a Frederica di Castro olasz művészettörténész kezdeményezésére 1987- ben Olaszországban rendezett magyar női fotókiállítást és az azt kísérő katalógust nem tekintjük ilyennek.A Dolgozatom a magyarországi női fényképezés történetét a kezdetektől az 1920-as évek elejéig kívánja végigkísérni; ekkorra a női emancipációs és önmegvalósító törekvések odáig jutottak, hogy a nők e szakma és művészet területén férfitársaikkal egyenrangúan érvényesülhettek. Meggyőződésem szerint a művészi fényképezés birodalmában a nők előbb vívtak ki elismerésre méltó szerepet, mint a grande art, pl. a festészet terén, ahol még az 1920-as évek végén is Frans Hildebrandt véleménye jelentette a mércét: „A nő művészete kíséri a férfi művészetét. Ő a második szólam a zenekarban, átveszi az első szólam témáit, átalakítja, új, sajátos színezetet ad nekik, de az elsőből hangzik és A nők és a fényképezés történetét az első dagerrotípiák megjelenésétől az 1920-as évek elejéig két nagyobb fejezetre oszthatjuk. Az első 1839-től 90-ig tart. A nők a fotografálás feltalálását követően (1839) szinte azonnal bekapcsolódtak a kutatás, a teória és gyakorlat menetébe. E hőskornak nevezhető első évtizedekben a nők többnyire autodidakta módon vagy (mint pl. Constance Talbot, Henry Fox Talbot felesége) a közelükben levők útmutatása alapján sajátítják el a fényképezés technikai ismereteit. Férfikollégáikhoz Máté Olga: Lechner Ödön 50 ■ Fotóművészet ’97 • 3-4