Fotóművészet, 2003 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 1-2. szám
A riporterek szerint művész vagyok, a művészek szerint riporter Beszélgetés Déri Miklóssal - Hallottad már a pletykát, hogy Déri János tévészemélyiség fia vagy? - Hallottam. Egyszer a villamoson két hetvenéves nénike erről beszélt, elég vicces volt. Hallottam, hogy a Narancsról beszélgetnek, elkezdtem figyelni, és az egyik néni azt kérdezte a másiktól, hogy hallottad, hogy a Magyar Narancs fotósa Déri János fia? Ez a lap indulásakor történt, jó nyolc-kilenc évvel ezelőtt, amikor eléggé szűk körben voltunk ismertek. De nem Déri János fia vagyok: édesapám jogász volt, édesanyám adminisztratív munkakörben dolgozott. 1964-ben, Sárváron születtem, kétéves koromban Győrbe költöztünk, ott éltem tizennégy éves koromig, és amikor a szüleim elváltak, édesanyámmal feljöttünk Pestre. Az általános iskola után egy textilipari szakközépben tanultam. - Miért éppen ott? - Tévedésből. Mindig érdekelt a vizualitás, gyerekkoromban festő szerettem volna lenni, sokat festettem, rajzszakkörökbe jártam. De elég rosszul tanultam, nem buktam ugyan meg, de határeset voltam, és nagyon úgy nézett ki, hogy egyik gimnáziumba sem fognak felvenni. Nem tudtam arról, hogy léteznek képzőművészeti középiskolák, oda valószínűleg bejutottam volna. Kellett keresni valamilyen iskolát, aminek köze van a vizualitáshoz, valahogy így került szóba a textilipari. Azt hittem, hogy valami divattervezői dolog lesz, különben meg gőzöm nem volt arról, hogy mit akarok csinálni. Egy-két évig dolgoztam a szakmában, de eléggé untam. Kitaláltam, hogy kirakatrendező iskolában fogok tanulni, és az már meghatározó élményem lett. Felszabadult volt a légkör, jó tanárok tanítottak, érdekes dolgok történtek velünk. Festettem, rézkarcoltam, grafikával foglalkoztam. Izgatni kezdett a fényképezés. - Mi vitt a fényképezés felé? - A képek, amiket láttam. Vannak olyan fotók, amik egészen fiatal koromban beleégtek az agyamba; olyan képekre gondolok, amiket a hetvenes-nyolcvanas években pillanatfotóknak, később autentikus riportnak neveztek. Én azt tartom jó képnek, aminek története van, vagy olyan kérdéseket vet fel, melyekre nehéz magyarázatot találni. Amikor fényképésztanulók jöttek a Magyar Narancshoz gyakorlatra, mindig azzal kezdtük, hogy azt mondtuk nekik, hozzanak magukkal olyan fényképeket, amiket szeretnek, és beszéljenek róluk. Cartier-Bressonnak van egy képe, a Néva partján egy meztelen férfi nekidől a vár falának, és napozik; ez a kép körülbelül tízéves koromban beleégett az agyamba, és nem tudtam megfejteni, mi van rajta, sokáig nem is tudtam, hogy a férfi napozik, nem értettem, hogy miért meztelen, és a többiek miért vannak kabátban - iszonyúan foglalkoztatott a képen látható történet. Oroszországban végigjártam egy csomó helyet, ahol Cartier-Bresson is fényképezett, és amikor elmentem a leningrádi várfalhoz, és láttam, hogy ugyanott fekszik egy hasonló alakú férfi, és napozik, akkor megértettem, hogy miről szól az a kép. - Tetszettek azok a fotók, amiket a kirakatrendező iskolai években fényképeztél? - Elégedett voltam velük, de nem gondoltam azt, hogy elértem, amit a fotózástól vártam. A megismerés és a megértés vágya hajtott. Úgy éreztem, hogy ha fényképezek, akkor megtalálom, amit keresek. Megértem a Cartier-Bresson-kép titkát, hogy ennél a példánál maradjunk. Azt gondoltam, hogy ha megtanulok fotózni, és elérem az ő tudását, akkor megértem a képeit. Tudtam éles képet exponálni, rajta voltak azok az emberek, akiket akartam, a barátaimnak is tetszettek a képek, sikerélményeim voltak. A nyolcvanas évek közepén rengeteg alternatív zenekar volt Pesten, minden koncerten ott voltam, egy csomó bulit, éjszakázásokat végigfényképeztem. A Dixiről több tíz tekercs filmet elfényképeztem. A Mozgó Világban lejött egy sorozatom a Vágtázó Halottkémekről, amit nagy sikernek éreztem. Kellett ennél több? Nagyon nagy baj, hogy ebből az anyagból szinte semmi nem maradt meg, a költözésekkor elvesztek a negatívok. Nem gondoltam arra, hogy tíz-húsz év múlva mekkora kincs lenne - csak a jelen volt fontos. Az is lehet, hogy maga a fényképezés volt a fontos, hogy ott legyen a nyakamban egy gép. Nem gondoltam arra, hogy megörökítem a korszakot vagy a zenét, csak arra törekedtem, hogy jól komponált képeim legyenek. Azt szerettem a fényképezésben, hogy gyorsan készen van, elmegyek valahová, lefényképezem, előhívom, lenagyítom, egy-két óra alatt meg is van, le lehet zárni. Fotóművészet • 2003/1-2041